ízlés és kulturáltság

Habár a pontos és részletes indoklás nem ismert, ám abból, ami a The New York Times tudósításából kiderül, úgy vélem, hogy akkor, amikor az Emberi Jogok Európai Bizottsága jóváhagyta egy bécsi bíróság döntését, amely „vallási tanok becsmérlése” miatt pénzbüntetésre ítélt egy nőt azért, amiért a nő Mohamedet pedofilnak nevezte (ugyanis a próféta legkedvesebb feleségét hatévesen jegyezte el, s kilencéves korában hálták el a nászt), súlyosan téves, hibás, elfogadhatatlan és – félő – precedens értékű döntést hozott. 

Túl azon, hogy az elmarasztalt nő állítása megfelelt a történelmi tényeknek, a bírósági döntés súlyos kérdéseket vet fel:
1. Az ítélettel a bécsi bíróság, a strasbourgi bíróság jóváhagyásával, korlátozta a nő véleménynyilvánításhoz való jogát.
2. Amikor a bíróság „mások vallási érzéseinek védelmére” hivatkozva hagyta jóvá a nő elítélését, indoklásában súlyos hibát követett el („carefully balanced her right to freedom of expression with the right of others to have their religious feelings protected”). 
 

Miközben az ítélet kínosan igyekszik megfelelni bizonyos aktuálpolitikai szempontoknak, aközben az európai igazságszolgáltatást súlyos értelmezési zavarok jellemzik a vallás- és szólásszabadság megítélésével kapcsolatosan. Nem ismert – örvendetes módon – egyetlen olyan emberjogi egyezmény vagy ajánlás stb. sem, amelyik előírná más vallásának vagy világnézetének a tiszteletét.

Valamennyi ismert egyezmény a vallás szabad gyakorlásának biztosítását írja elő, mindaddig persze, amíg az adott vallás nézetei vagy gyakorlata nem ütközik alkotmányos elvekbe vagy törvényekbe. Vagyis a nemzetközi egyezmények a vallási és lelkiismereti szabadság elvét és a vallások szabad gyakorlásának jogát mondják ki, ezen jogok tiszteletben tartását, s nem többet. Miként néhány évvel ezelőtt egy brit törvényhozási vita kapcsán megfogalmazódott, egy vallási tan kritizálása, megsértése, ócsárlása, nevetségessé tétele nem tekinthető egy vallás vagy vallási közösség elleni támadásnak. És ez így helyes!

Ami a történetiséget illeti, a ma ismert világvallások legtöbbje jórészt más vallások kemény kritizálásával, megsértésével, nevetségessé tételével, ócsárlásával stb. jött létre. Maga az iszlám is fogantatásától kezdve más vallások és a más vallásúak hierarchikus alá-fölérendeltségét és erkölcsi (le)minősítését hirdette. És ami a lelkiismereti szabadságot illeti, a nem hívőket is sok egyház nevezi bűnös lelkeknek, a „halál kultúrája” képviselőinek, akik – következésképp és a fentiek értelmében – szintén jó eséllyel nyújthatnának be mostantól keresetet a hozzájuk legközelebbi bíróságon. 

A fentiekből következően tehát ma már bíróság ítélné el annak a dán lapnak a szerkesztőségét, amelyik néhány karikatúra publikálásával bírálta azokat a fanatikus muszlim híveket, akik szent harcukat és küldetésüket civil polgári lakosságon elkövetett merényletekkel kívánták kifejezésre juttatni? Vagy a Charlie Hebdo szatirikus lap szerkesztőségét lemészároló terroristák esetében enyhítő körélményként venné figyelembe a bíróság, hogy az elkövetők „vallási érzéseik védelmében” ragadtak fegyvert? És mostantól lehet-e számítani arra, hogy – mondjuk – a hazai katolikus egyházat ért bírálat miatt, vagyis mások „vallási érzéseinek védelme” okán a kritikát megfogalmazó cselekedete kriminálisnak minősül, s az illetőnek magyar bíróság előtt kell majd felelni vétkéért? A blaszfémia – miként Afganisztánban, Bahreinben, Iránban, Kuvaitban, Ománban, Pakisztánban, Katarban, Szaúd-Arábiában, Szudánban, Törökországban, az Egyesült Arab Emírségekben stb. – újra bűncselekményként szerepel majd a büntető törvénykönyvekben? 

A nyugati világ egyik legfontosabb alapértéke a vallási és lelkiismereti szabadság. Ám ugyancsak alapérték a vélemény- és szólásszabadság joga: az, hogy szabadon mondhatjuk el véleményünket, s illethetünk kritikával nekünk nem tetsző jelenségeket. A szabadság tehát egyfelől a vallás szabad gyakorlására és a lelkiismeret szabad megélésére vonatkozik, másfelől a szólás és vélemény kinyilvánítására. A vallásgyakorlás vagy a szólásszabadság korlátozása törvénytelen, de nem törvénytelen a kritikai (bírálói) attitűd megnyilvánulása. Ez utóbbi ízlés dolga. Lehet nemet mondani egy újságra, ami nekem nem tetsző karikatúrákat közöl, lehet nem leülni egy asztalhoz azzal, aki nekem nem tetsző módon nyilatkozik egyik vagy másik vallásról, ideológiáról, világnézetről vagy politikai mozgalomról, de kriminalizálni a kritikát, legyen az még oly durva, tiszteletlen, goromba vagy nyers, nem lehet.

Ismétlem: mindez ízlés és kulturáltság kérdése, ami – magától értetődő módon – nem eshet büntetőjogi szabályozás alá.
Nem eshet mindaddig, amíg nem adjuk fel a nyugati hagyomány legalapvetőbb értékeit.