Jogforgácsok: koronás útilapu

Típustörténet következik; jogi nonszenszekről és a kockázattal terhelt jogbizonytalanság hőtérképéről.

Egy polgár (mint tízezrek ugyanígy) sok éve regisztrálta magát egy szolgáltatás-közvetítőnél. Ezzel – időtlenül, látni fogjuk: idióta módon, idétlenül – egyszer s mindenkorra alávetette magát „A” cég általános szerződési feltételeinek (ÁSZF). Ha pár egyoldalú és kiszolgáltatott elem nem tetszett volna neki, mehet máshová, alkalmasint sehová vagy egy másik ilyen (túl)erős  jogi személyhez.

„A” szorgos cég: csakugyan közvetít; így a kínálatában télen megjelenik egy tavaszi pl. olaszországi utazás. Itália van, pandémia (még) nincsen. A kíváncsi látogató és a kiközvetített cég: „B” – teljes összegű részvételi díj azonnali átutalása fejében – rögzítenek utazási időpontot. Csupán azt, s talán külön szolgáltatások plusz tarifáit. „B”, az utaztató nem kicsinyeskedik olyan formaságokkal, mint jogilag kötelező tartalmi elemek, az utast is védő, garanciális súlyú szerződési előírások közlése, ilyen feltételek, kihatások, jogok-kötelezettségek fair megjelenítése és egyértelmű elfogadtatása.

Nem tartozik az senkire?! Ergo, a reményteljes utazó odaadta a 100%-os díját, várjon a sor(s)ára. Halovány utalás sincs arra, hogy eme „B” cégnek is van általános szerződési feltétel-rendszere; arról (külön) nem kell beszélni, nem kell semmit tudomásul vetetni, aláíratni. Ki diktál itt, kérem?!

„A” és „B” konkubinátusáról, azaz vadházasságáról sem esik szó, amikor mégis ez kéne, mindkettő a másikra mutogat. Arról senki sem beszél, hogy itt elvben egyenjogú és mellérendelt polgári jogi kapcsolat keletekez(het)nék. Minimálisan az utaztató és az utazó között; ám, mi több, nem csupán csendestársként ott volna a szerződéses láncban, s a helytállás fair rendjében „A” is, mint aki/amely a kontraktust sínre tette, így adott körben „B” jogi magatartásáért is mérsékelten felelős. Felelne minimum az „A” és „B” között fennálló, de az utazókra kiható információkért: jogilag előírt tájékoztatási kötelezettségekért. Ha ugyanis a kliens valamit azért nem tud, mert nem kötötték az orrára, miközben az fontos (pl. a lemondás kautélái), ám azt jogszabály mindenkire kihatóan és megismerhetően sem írta elő: akkor nem illúzió feltételezni, hogy inkorrekt és/vagy eltitkolt tartalom esetén meg sem kötötte volna a szerződést a fél. Hogy ha én azt tudtam volna – mondja a kliens a bajban; ki dolga őt helyzetbe hozni?! Az EU jogában – Európa működő felében – a fél alapos tájékoztatásának a hiánya, az erősebb fél e tekintetben előállt mulasztása ab ovo érvénytelenítési ok szokott lenni. Hát itt nem?!

Mindezt a szisztémában benne foglalt kockázat miatt megszabott írásbeli alakiság övezné. Jöhet-mehet az elektronikus levelezés útján is, de elhagyása nem alaki baki, hanem justizmord. Hiszen kölcsönös, egybehangzó és a lényegre kiterjedő, egyező, igazolt akaratnyilvánítás híján bár jogviszony képződhet, szerződés viszont nem jön létre.  Kivéve, ha köpnek minderre?!

Hónapokkal laza üzenetváltás után beköszönt(ött) a koronavírus járvány. Ez nem csupán veszély, hanem baj mindenkinek. Épeszű embert mindegyik oldalon megfontolásra, okos és korrekt érdekmérlegelésre, egymásra utaltak megoldáskeresésére intene.

A számtanpéldában sincs akkora összeg, amivel itthon mindenki anyagi igénye rendezhető lenne. Van a jogban vis major; olyan esemény, melyért felelőssé senkit sem lehet tenni. És vannak a kockázatnak is fokozatai, kiútjai és kiküszöbölhetetlen aktualitásai. Ám az, hogy „A” és „B” egymásra, sőt egymásnak az ÁSZF-ére mutogatnak; avagy az a lekezelő érv jön, hogy „A” ÁSZF-e révén lábon kilóra elfogadtuk 8–10 éve az akkor még sehol sem lévő „B” ÁSZF-jét is, képtelenség. Morálisan, de jogilag is; amiről az ember nem tud, mert pl. nem is kapott róla hiánytalan, meggyőző, netán kérdéseire is kiterjedő felvilágosítást, az nem lehet oktrojált norma a számára.

Normális helyen a perfekt tájékoztatás – a felelőssége mérséklése végett – jobban érdekre és dolga a szolgáltatónak, mint a magánszemélynek. Így az, hogy „B” – mailben pingpongot játszva – netán alamizsnaként az átvett 100%-ból odalök 10-20%-ot a kliensnek, úgy gondolván, hogy ennek is fog majd örülni, jogi és morális nonszensz. Még csak pénz az ablakban sem!

Ettől különböző kérdés, hogy sokszor valóban szerződési háló övezi az utazást. Nem csak járvány idején, máskor is érdemes az utazónak biztosítási szerződést is kötnie. Csak jól nézze meg, s így mérlegelje: mit is kap baj esetén. Ha alapból pont azt nem, amiért érdemes biztosíttatnia magát, akkor mire is jutott? Meddig a szolgáltatás és ellenszolgáltatás egyensúlyában megalapozott kockázatközösség a biztosítás? Akinek kétsége lehet, vessen pillantást az autósok kötelező biztosításának a furcsaságára is: ki is biztosította itt be önmagát? De hangsúlyozom: pluszpénzért emelt szintű ellátás fair lehet: akár lemondás esetére nézve is.

Meséltem az elvetélt útról jogi részleteket egy külhoni kollégámnak. Alig hitte a jogi utak tisztátalanságának ilyen divatját. Két felvetése volt:

1. A hivatalos és civil jogvédelem ilyenkor alszik? Nincs, aki a körmére nézzen „A”, „B”, és „C” cégeknek, amelyek futnak (előlünk)  a pénz után, mármint a mi pénzünk tekintetében.

2. Mi pedig még a devizahitel-botrány után is balgák vagyunk, bármit elfogadunk?

Értően elolvasni is nehéz 3-4 oldalt? Ideje megtanulni, hogy a papírformában a nagybetűs szöveg ad vagy ígér valamit; a kisbetűssel pedig elvesznek, korlátoznak, megrövidítenek minket. Félmosoly, öngúny: és ha már papír sincsen, csak a blama?

Koronás cukorba rejtett útilapu: ez jár és jut. Helyben vagyunk, s így még sokáig helyben is járunk, maradunk.