Istenem, ki mindent (előre is) látsz, gondolj rá, elérkezett tán a végső ideje annak, hogy megóvhatod az embert, az emberiséget, otthonunkat, a Földet pusztító öngyilkosságtól.
Hisz’ ha másnak nem, Neked mindenképpen látnod-tudnod kell, hogy a világmindenség, a csillagok, napok, bolygók, holdak végtelen rendszerében ez a picurka porszem, a Föld, a Földünk, amelyet oly sok nép, nemzet hisz nem kis önteltséggel a világ közepének, tudva vagy tudatlanul, sokaknak önző rosszakaratából, önmaga ítélte halálra önmagát.
Soha ennyire nem volt igaz, amire örök bölcs költőnk, Ady Endre éppen ma 120 esztendeje a Karácsony című versében ráérzett, s abban reménykedett, hogy idejében megértik. Kétségbeesetten riasztotta mindazokat, akiket elértek a szavai. Ma tudjuk igazán, milyen kevesen voltak ezek, s közöttük is – tisztelet a kivételeknek – mennyire kevesen voltak az értők. Igy visszhang nélkül maradt adventi, karácsonyi üzenete:
„Ma tán a béke ünnepelne,
A Messiásnak volna napja,
Ma mennyé kén’ a földnek válni,
Hogy megváltóját béfogadja.
Ma ugy kén’, hogy egymást öleljék
Szivükre mind az emberek –
De nincs itt hála, nincs itt béke:
Beteg a világ, nagy beteg…”
Mindehhez itt és most csak annyit teszek hozzá, karácsonyi könyörgésként: mindannyiunk Istene, védj meg minket, bárhol élünk a Földön, bármilyen a bőrünk színe, legyünk hívők vagy nem hívők, védj meg bennünket önmagunktól, amíg teheted! Ámen!
