Amikor csúnyának találták a járdát, akkor kifestették, és nagy igyekezetükben, oda is pottyantottak. Semmi különös, a kutyák eddig egy farokkal tettek a flaszterre, most kettővel, de akik eddig megbocsájtón mosolyogtak rájuk, azok a szívükhöz kapnak. Korábban vakargatták a buksit, most észreveszik, hogy a játékosság az harciasság.
A karaván haladt, egyszer nyugatra, máskor keletre, a kutyák megszokásból ugattak. Jelezték, hogy vannak, hogy teszik a dolgukat. A karavánt nem tudják megállítani, de a csontot megérdemlik. Mindenki beletörődött a helyzetbe, erre fel, jönnek a kétfarkúak. Nem akárhova jönnek, hanem a hirdetőoszlopokhoz. A házfalakhoz. Az aluljárókhoz. Már nem pisálnak, ragasztanak. Eddig, ha ott hagyták a nyomot, az hamar felszáradt. A plakát más. Felnagyítja a kisdolgot, a tócsát tengerként láttatja, a viccet korbácsnak, a hülyeséget hatalmi tébolynak. A két farok birizgál, csiklandoz, megnevettet, de sosem hivatkozik nemzeti konzultációra, a sajátjával veri a csalánt. Fajtáját meghazudtolva engedetlen, a pofáját sem fogja be, kérdez: tudtad kisgazdám, hogy átvernek? A két farok maga az evolució: nyalásból harapás.
A karaván megtorpan. Más kutyák a száraz kenyértől, a mások által leszopogatott csonttól elhallgatnak, a tegnap még őket verő kezét csókolgatják, és hogy vadnak látszódjanak, a holdra vicsorognak. Papíron ellenkeznek, valójában ölebek. Szelídek, a hatalomra nyálaznak. Szívesebben mennek a karaván után, mint szembe vele.
Vadászidény közeleg, lesek épülnek, golyókkal töltik a puskákat, kerítésen innen és túl, életbe léphet a tűzparancs. A kutyafalka kettészakad. A kétfarkú, már nem az elejtett vad begyűjtője, ő maga a célpont. Az egyfarkúak elhúzódnak mellőle. Aki ma népszerű, az holnap veszélyes. Már nem azt kell mondani, hogy jópofi, hanem azt, hogy veszett bolhás. A karaván málháiból előkotort a csontokat szét kell szórni. A karaván tudja, ha a kutyák marakodnak, akkor haladhat.
Baj csak akkor lesz, ha felbukkan a falkavezér…
