Horváth Pétert a szélesebb nagyközönség musical-szövegkönyveiről (A padlás, Valahol Európában, 56 csepp vér), rendezőként és filmes munkáiról (Szerelem első vérig stb.) ismeri, de a József Attila-díjas alkotó neve íróként is jól cseng. Már korábbi műveiben, például a Bogárvérrel című regényében is tanújelét adta hatalmas képzelőerejének, a múlt iránti érdeklődésének.
Esztéták, kritikusok sora írt tudós tanulmányokat a történelmi regényről, a műfaj divatjáról és „küldetéséről”. De történelmi regény-e ebben az értelemben A képíró? Besorolható-e a tatárjárást feldolgozó Kodolányi János-művek, Móricz Zsigmond Erdély-trilógiája, vagy Heinrich Mann IV. Henrikje mellé? A recenzenst a Horváth-könyv inkább Ken Follett bestsellerére, A katedrálisra és az abból (részben Magyarországon) forgatott nagysikerű tévéfilm-sorozatra emlékezteti. Mintha Horváth Péter is arra törekednék, hogy minél plasztikusabb képet rajzoljon a középkorról, amikor az analfabéta tömegek számára szinte csak a templomok, illetve a bennük látható képek, szobrok nyújtottak esztétikai örömöt, s lelkük pallérozására főként a hit kínált lehetőséget.
M. S. mester korában (a 15. század második a felében, a 16. század elején) szerte Európában oltárképfestők adták egymásnak a kilincset a plébániákon, miközben akkortájt már Kelet-Európában is felbukkant és egyre inkább elterjedt Gutenberg újítása, a nyomtatás. A késő középkor világa Magyarország számára is alapos változásokat érlelt, ám ugyanakkor egyre nyilvánvalóbbá vált a „török veszedelem” veszélye.
A könyvcím és az alcím (M. S. mester története) kissé félrevezető, mert A képíró különböző mesélői, krónikásai, illetve a „rekonstruált” történetek szereplői és az áldokumentumok alig visznek közelebb a legendás képzőművész személyéhez, műveihez, azok valós keletkezéstörténetéhez. Az olvasó inkább egy talán sosem volt, vagy csak töredékesen létezett világba kap bepillantást. A szereplők egy kitalált, archaizált nyelvezeten szólalnak meg, ami még rendjén való lenne, csakhogy a zavaró anakronizmusok sokat rontanak a hitelességen.
Horváth Péter képzelőereje akkor lódul meg igazán, amikor a középkori bordélyokban vagy ispotályokban folyó féktelen bujálkodásokról ír – mintegy szembeállítva az alpári durvaságokat a selmeci domonkos kolostor templomába szánt alkotásokkal. (Hiszen M. S. mester modelljei ezek a hétköznapi emberek lehettek!)
Az olvasó az első kétszáz oldal után kezdi elveszíteni a türelmét, hiszen a Nürnbergből, Dürer szárnyai alól útra kelt Sebastian még mindig nem érkezett meg a tettek mezejére, azaz Selmecre (amai Selmecbányára), ahol majd elvégezheti küldetését, megfestheti „botrányos” képeit. Nem könnyű a szerteágazó kalandok és intrikák követése, sőt igencsak nehéz az átláthatatlan bonyodalmakat szétszálazni. Pedig tényleg jó volna többet tudni M. S.-ről, aki Horváth Péter szerint egy Sziléziából származó bányász (Bergmann) és egy magyar anya (Erzsébet) korán elárvult sarja. A későbbi bányavárosi festő történetét a könyv epilógusa szerint maga Heltai Gáspár „szedte betűbe” és nyomtatta ki 1543-ban. Ezt a terjedelmes betűtengert adta ki most úgymond Horváth Péternek köszönhetően a Noran Libro kiadó.
A könyvet letéve azonban az olvasó nem kerül sokkal közelebb a rejtélyhez, és azt kérdezi: ki volt M. S., akinek mindössze hét képe ismeretes?
A művészettörténetben általában egy M. Z. monogramú német rézmetszővel azonosítják, aki feltehetően azonos a müncheni Matthäus Zaisingerrel. Egy selmecbányai oklevél alapján viszont M. S. alighanem egy Sebestyén nevű, valószínűleg magyar festő lehetett. (Egy hazai kutató szerint a monogram feloldása Martin Schwarz, akiről azonban semmit sem tudunk.) A titokzatos alkotó művészete Schongauer, Dürer és főként Grünewald stílusával rokonítható. Csupán hét képe ismert. Ezek 1500–1510 közt készültek, és egykor a selmecbányai Szent Katalin katolikus templom főoltárát díszítették. (Forrás: Wikipedia.hu)
