Dicstelen kilencvenedik, avagy:miért nem kell Prágának Václav Havel öröksége?

1989 novemberének végén, a Bársonyos Forradalom napjaiban, Prágában jártam. A Vencel téren egy héten keresztül minden egyes nap több százezres békés, de elszánt tömeg hullámzott. Az emberek vállvetve protestáltak, jelszavakat kiabáltak és énekeltek. Aztán kulcscsomókat emeltek a magasba, és úgy rázták őket, mintha együtt akarnák kinyitni a jövő kapuját.

Újságíróként érkeztem. Dokumentumműsort készítettem a Magyar Rádió számára az eseményekről Meghalt félelem címmel, amellyel díjat is nyertem később, és amelyet aztán egy darabig évről évre megismételt a Kossuth Rádió a forradalom kitörésének napján, november 17-én. Pontosabban, akkor még csak a Rádió ki nem küldött tudósítójaként, önszorgalomból működtem a prágai utcákon s tereken, és fogalmam sem volt róla, mihez is fogok kezdeni azzal a tömérdek hangfelvétellel, amit azokban a napokban készítettem.

Beszélgettem az utca emberével és a jövő politikusaival egyaránt, Folyamatosan jegyzeteltem, és szinte mindent felvettem, ami elhangzott a tüntetéseken, amelynek első számú hőse Václav Havel, a disszidensként emlegetett író volt. Mivel azidőtájt az angolnál is jobban beszéltem a cseh nyelvet, így nem volt nehéz megérteni, mi történik körülöttem. Egy nép ott is azt mondta, hogy elég volt! Akkor még senki sem tudta pontosan, hogyan végződik a történet. Azt sem, hogy a rendszer által üldözött drámaíró, Václav Havel néhány hét múlva az ország elnöke lesz. 

Harminchét év telt el azóta. Néhány nappal ezelőtt egészen más hírt kaptam Prágából. Kétségbeejtő hírt. A 2004-ót a működő Václav Havel Könyvtár fennmaradása veszélybe került: azt rebesgetik, bármikor bezárhat. Pedig ez a történet nem így indult, nagyon nem így. Az intézmény súlyos belső válságba jutott, a munkatársak többsége már távozott. A 17 fős személyzet kollektívan mondott fel Tomáš Sedláček igazgató ellen tiltakozva, és az is kiderült, hogy azért szűnt meg a finanszírozás, mert az eddigi támogatók visszaléptek, Dagmar Havlová, a volt elnök felesége pedig bejelentette, hogy elhatárolódik a projekttől.

A helyzet súlyosságát jól mutatja, hogy Dagmar Havlová, az egykori elnök valaha színésznőként ismertséget szerzett özvegye hosszú és fájdalmas mérlegelés után döntött a visszalépés mellett. Nyilatkozatában „fatális következményekről” beszélt. Távozása nem csupán személyes gesztus, hanem komoly figyelmeztetés is volt a cseh közélet számára.

A hír egyébként is különösen furcsa pillanatban érkezett. Pár nappal korábban jelent meg az Infovilágban az amerikai elnöki könyvtárakról szóló írásom. A cikkben azt mutattam be, hogyan rajzolnak önarcképet magukról az amerikai elnökök az általuk létrehozott intézményeken keresztül. Különösen lenyűgözött a Chicagóban felépült Obama Presidential Center, az elnöki központ, amely egyszerre múzeum, oktatási központ, közösségi tér és politikai örökség.

A prágai intézmény más funkciót töltött be. A Václav Havel Könyvtár soha nem akart monumentális intézmény lenni. Nem versenyzett az amerikai elnöki központokkal, nem épített üvegpalotákat és látványos látogatóközpontokat. Inkább szellemi műhelyként működött, igen szerény keretek között. Nem felhőkarcoló, hanem egy tipikus régi ház adott otthont neki, az ódon Ostrovní utcában. A kapu felett egyszerű neonreklám fogadta a látogatókat, Havel jellegzetes, szívecskés logójával. Ez a kép, a ház bejárata már első ránézésre is tökéletes vizuális metaforája a „hús-vér közép-európai valóságnak”.

Maga a könyvtár határozott profillal rendelkezett. Nem csoda, hiszen az amerikai elnöki könyvtárák mintájára hozták létre.  A történet mélységes mély iróniája abban rejlik, hogy a Václav Havel Könyvtár alapítói pontosan ismerték az amerikai elnöki könyvtárak rendszerét. Maga Havel is többször hivatkozott rájuk inspirációként. A prágai intézményt 2004-ben kifejezetten e mintát követve hozták létre. Chicago és Prága tehát nemcsak képletesen kapcsolódik össze. A két történet kezdettől fogva ugyanannak az elképzelésnek két változata volt.

A könyvtár kéziratokat, leveleket, fényképeket, hangfelvételeket őrzött, konferenciákat, vitákat és oktatási programokat szervezett. Az elmúlt két évtizedben kutatók, diákok és érdeklődők ezrei fordultak meg falai között. Feladata nem pusztán Havel emlékének őrzése volt, hanem azoknak az értékeknek az életben tartása is, amelyekért egész életében küzdött: a szabadság, a civil bátorság és az emberi méltóság eszméjének továbbadása a következő nemzedékeknek. A könyvtár egyik eredeti feladata az volt, hogy Havel gondolatait a fiatal generációkhoz is eljuttassa el. Oktatási programokat működtetett, vitafórumokat szervezett, és a szabadságról, demokráciáról, emberi jogokról folytatott párbeszéd egyik fontos helyszíne volt.

Elgondolkodtató a kontraszt. Miért van az, hogy a cseh állam és a közép-európai elit hajlamos elfelejteni a saját hőseit, ha azok már nem szolgálnak aktuálpolitikai érdekeket? Míg az USA-ban az elnöki örökség nemzeti brand és szent tehén, nálunk a magántőke (a távozó milliárdosok) szeszélyeitől függ, hogy megmarad-e a múltunk.

A cikk, az amerikai elnöki könyvtárakról mesélő cikkem megjelenése után érkezett egy olvasói üzenet: „Tudja, hogy Prágában közben a Václav Havel Könyvtár a túlélésért küzd?” Igen, most már tudom, és nagyon nem vagyok boldog tőle. Ha tehetném, biztosan megakadályoznám. De igazából ekkor állt össze bennem a kép. Chicago és Prága nem két külön história, hanem ugyanannak a történetnek két fejezete. Az egyik helyen építenek. A másikon menteni és túlélni próbálnak. Miközben Chicagóban profi imázsgyár épül százmilliókból, Prágában a bürokrácia és az intrika záratja be a boltot. Ez igazi kelet-európai abszurd, amit érdemes közelebbről is szemrevételezni.

Méltatlan és felháborító az, ami most történik. Pedig Václav Havel nem akármilyen elnök volt. Író volt. Gondolkodó. Disszidens. Politikai fogoly. Olyan ritka politikus, akinek a morális tekintélye jóval nagyobb volt, mint a politikai hatalma. A rendszerváltás idején Közép-Európa számára ugyanazt jelentette, amit Nelson Mandela Dél-Afrikának vagy Lech Wałęsa Lengyelországnak: a szabadság emberi arcát. Sokan emlékeznek arra a híres jelenetre, amikor Bill Clinton amerikai elnök prágai látogatása során Havellel együtt beült a hazánkban is komoly olvasótáborral rendelkező cseh író, Bohumil Hrabal törzshelyére, az Arany Tigris sörözőbe. Ma is meg lehet nézni, ez volt az a hely, ahol a történelem formálódott – nem steril konferenciatermekben, mint általában. És az, hogy az amerikai elnököt idehozták, azt üzente: a demokrácia a mindennapi emberek szintjén dől el.

A Tigris, ismétlem, nem elegáns VIP-szalon. Fapadokkal teli, füstös (vagy egykori füst emlékeit őrző), hangos prágai kocsma az Óvárosi tér közelében, ahol a törzsvendégek évtizedek óta ugyanannál az asztalnál ülnek. Természetesen a nevezetes kocsma ma is ugyanúgy méri a jóféle pilseni Prazdroj sört, mint évszázadokkal korábban, miközben a tőle sétatávolságra lévő Havel könyvtárat épp kiüríteni készülnek a menedzserek. De ne szaladjunk túlságosan előre.

Václav Havel az Arany Tigrisben, ebben a híres és bizonyos történelmi múlttal is rendelkező sörözőben látta vendégül az amerikai elnököt 1994. január 11-én.Az eseményről készült fénykép ma is látható a vendéglő falán, a betérő turisták legnagyobb örömére. Találtam egy forrást, amely pontosan leírja, miként és milyen szavakkal emlékezett vissza Bohumil Hrabal erre a nem mindennapi találkozóra:

„Majdnem négy órát vártunk rá az Arany Tigrisben. Amikor megérkezett és belépett, egy szép fiatalembert láttam, egy volt kosarast. Magas növésű, szép ember. Mi Havel elnök úrral a sarokban ültünk, és amikor a mi elnökünk fölállt, megkért, hogy én is üljek oda Clinton elnök úr asztalához. Ott aztán kezet fogtunk, és én, mint az Arany Tigris törzsvendége is, mélyen a szemébe nézve (…) azt mondtam: »Clinton elnök úr! Ön engem Garry Cooperre emlékeztet a Délidő című filmből, mert Ön nemcsak, hogy pontban délkor érkezett Brüsszelbe, de Prágába is pont délben érkezett, sőt pontosan délkor továbbrepül majd Moszkvába is. Tehát ugyanúgy délben, mint Gary Cooper«.”

Nem protokollfotó-alkalom volt. Nem kampányesemény, hanem három ember, Clinton és Havel meg az akkor már nemzeti kincsnek számító veterán író, Bohumil Hrabal találkozása, akik hittek abban, hogy a szabadság nem csupán politikai rendszer, hanem erkölcsi kötelesség is. Bár világok választották el őket, mégis értették egymást.

Clinton a Fehér Házból, a világ legprofibb politikai gépezetéből érkezett, de Havel nem a prágai vár aranyozott termeibe vitte, hanem a füstös U Zlatého tygra sörözőbe, a nép közé, egy korsó Pilseni sör mellé, és talán a hely specialitását, az Ördögrostélyost is megkóstoltatta vele. Mert Havelnek nem kellett high-tech díszlet ahhoz, hogy elnök legyen. Milyen ironikus az a tény, hogy ma Clintonnak ragyogó üvegpalotája van elnöki könyvtár címen Arkansas-ban, Havel prágai szellemi otthonáról pedig épp leolvad a finanszírozás. Az előzmények ismeretében különösen nehéz most megérteni, hogyan kerülhetett válságba az a könyvtár, amely éppen ezt az örökséget és a Bársonyos Forradalom vezetőjeként világhírűvé vált cseh elnök emlékezetét hivatott őrizni.

A magyarázat részben prózai. Vezetési konfliktusok. Belső viták. Pénzügyi bizonytalanság. Távozó támogatók. Mindez önmagában nem egyedi történet. Kulturális intézmények százai küzdenek hasonló problémákkal Európa-szerte. Cseh sajátosság viszont, hogy a rendszerváltó humanista filozófus-drámaíró emlékét ma egy olyan technokrata, kaotikus menedzseri válság fojtja meg, ami ellen Havel annak idején a szatirikus színdarabjaiban (pl. a Kerti ünnepségben vagy a Leiratban) tiltakozott.

Ami ezt az ügyet ezen felül még különlegesebbé teszi, az nem a válság ténye, hanem aktuális szimbolikája. 2026 októberében lenne Václav Havel 90. születésnapja (született: 1936. október 5-én). Normális esetben ilyenkor konferenciák, kiállítások, emlékkötetek és ünnepi rendezvények készülnének. Ehelyett arról folyik a vita, hogy az elnökről elnevezett intézmény egyáltalán tovább tud-e működni.Ez a helyzet túlmutat egy könyvtár sorsán. A kérdés valójában az, hogyan is emlékezünk mi a 21. században.Mit őrzünk meg a múltból? Mit tartunk fontosnak? Mire jut pénz, figyelem és energia?

A biztosan kijáró és megérdemelt állami támogatásról még említést sem tettünk. Ugye? Az amerikai elnöki könyvtárak mögött erős intézményi rendszer, alapítványok és jelentős anyagi források állnak. Az örökség megőrzése ott részben állami, részben társadalmi ügy.Közép-Európában gyakran más a helyzet. Itt a történelmi emlékezet sokszor sérülékenyebb. A cseh emlékezetpolitika pedig, úgy tűnik, gyorsan felejt. A közelmúlt így természetesen könnyebben válik politikai viták vagy gazdasági nehézségek áldozatává. Pedig Havel öröksége ma talán aktuálisabb, mint valaha. Mert ő a hatalom és a lelkiismeret kapcsolatáról beszélt. A szabadság felelősségéről. Az igazság fontosságáról.Olyan kérdésekről, amelyek a mai Európában ismét napirenden vannak.

Ezért a Václav Havel Könyvtár válsága nem elsősorban egy intézmény válsága, hanem annak a próbája, hogy a szabadság emlékezete túléli-e azokat, akik kivívták. Ahogy Ian Willoughby, a Radio Prague International újságírója megjegyezte: különösen keserű irónia, hogy a könyvtár éppen akkor jutott válságba, amikor Havel határozott, emberi jogokra épülő világképe aktuálisabb, mint az elmúlt évtizedekben bármikor.

Legyünk bizakodóak. A prágai Havel könyvtár talán megmenekül. Új támogatók érkezhetnek. A szervezeti problémák rendeződhetnek. Őszintén remélem, hogy így lesz. De a valódi kérdés nem ez, hanem az, hogy megőrizzük-e azt a szellemi örökséget, amelyet Václav Havel képviselt és ránk hagyott. Mert ha ezt elveszítjük, akkor nem egy könyvtárat veszítünk el. Hanem valami sokkal fontosabbat.

TÉNYEK

  • A prágai könyvtár pontos neve: Václav Havel Könyvtár (Knihovna Václava Havla).
  • A válságot kirobbantó igazgató: Tomáš Sedláček (neves közgazdász, 2025 márciusában nevezték ki).
  • Havel özvegye: Dagmar Havlová (Havel második felesége egykor színésznő volt. Ő a napokban jelentette be a szakítást és a névhasználat visszavonását).
  • A távozó cseh milliárdos szponzorok: Zdeněk Bakala és Karel Komárek.