Levy maga tudatja velünk, azzal, amit elénk tárt szóban és képben, nem az volt a célja, „hogy dicsőítsük a háborút és az esztelen öldöklést – sokkal inkább az, hogy bemutassuk a fegyverforgatás művészete és a haditechnika fejlődésének történetét, valamint hogy tisztelegjünk az őket megálmodó, gyakran az ismeretlenség homályába süllyedt mesteremberek kreativitása előtt”. Érzékelhető finom visszafogottsággal azt is írja szerzői invokációjában, hogy „talán nem a háború az, amely a legnagyobb mértékben befolyásolja történelmünk alakulását”. Amihez e sorok 20. században sokat személyesen is megtapasztalt és a 21. század valóságában élő írója azonnal kénytelen hozzátenni a több mint 200 éves clausewitzi igazságot, amely szerint „a háború a politika folytatása más eszközökkel”. S ezek a politikát folytató és történelmet folyamatosan formáló eszközök – éppen a fegyverek, amióta ember él a Földön.
Ami semmit sem von le a fegyverekről szóló könyv fontosságából, sőt…
Aki a könyvet lapozgatja, például meglepően rövid alatt rádöbben arra: a tudomány mai állása szerint az első fegyvertől, a Homo habilis által használt kőbaltától legalább egymillió év telhetett el, mire a lándzsákat, kardokat, nyilakat, harci szekereket, katapultokat követve megjelent a kínaiak által valamikor az i.u. 1. évezredben feltalált fekete puskapor. Ez – olvasható Levytől – „a középkorban jutott el a muszlim birodalomba. Első bizonyítható felbukkanására akkor került sor, amikor arab hadmérnökök kifejlesztették midfa (madfaa) nevű kéziágyú-szerkezetüket.” A történelem első bizonyított tüzérségi akciójának időpontja pedig 1331, helyszíne Itália.
A fegyverek igazi forradalmának ideje azonban – mindössze az elmúlt másfél évszázad: az amerikai polgárháborúban, 1864-ben alkalmazott első sorozatfegyvertől, a Gatling-géppuskától – a könyvben az 50-es számot viselő, a szerző által tehát a legkorszerűbb katonai technikának minősített hadirobotokig. Levy víziója – legyünk őszinték – apokaliptikus:
„Képzeljünk el egy olyan háborút, ahol emberek nem, kizárólag robotok feszülnek egymásnak. Hosszú, ízelt mellső végtagokban fegyvert markoló gépezetek osonnak fedezéktől fedezékig, és az egyes android-katonáktól érkező mikrohullámú jelekből valós időben koordinált, az egész frontra kiterjedő stratégia bontakozik ki. A villámgyors előrevonulást óriás lánctalpas páncélosok segítik, és a nehéz tüzérség mély morajába még a föld is belereng. A magasban apró robotrepülők cikáznak és semmisítik meg az ellenséges állásokat – mindent látó kameraszemük élő video jele a legkisebb veszéllyel járó útvonalat kiválasztva küldi hadba földi társait. Pusztító tűzeső, röpködnek a golyók – emberi beavatkozás nélkül”.
Jobb nem elképzelni! És ebben a katasztrófa-látomásban még szó sem esett a tömegpusztító fegyverekről, amelyek az emberiség eddigi történelemének legfrissebb percében, a múlt évtizedekben születtek: vegyi és baktériumfegyverektől az interkontinentális-ballisztikus rakétaóriásokon át, a ma már akár kézi terroreszközökként is elképzelhető különféle atomfegyverekig.
Ne feledjük Hirosimát, Nagaszakit!
A fegyvertörténelem sajátos grimasza, hogy éppen ezeknek az az utóbbiaknak a feltalálásában és kidolgozásában magyar tudósok is kimagasló szerepet töltöttek be. Levy nagy tisztelettel ír Szilárd Leóról, aki a hitleri Európából menekült az Egyesült Államokba, talált tudományos és igazi otthonra a Columbia Egyetemen, s „úgy vélte, a parányi atommagban rejlő ijesztő energia titka nem kerülhet német kézre, s ezért óvatosságra intette a téma kutatóit.” Emlékeztet a Roosevelt elnökhöz intézett arra a levélre is, amelyet Szilárd Leó és két másik magyar, Teller Ede és Wigner Jenő bíztatására Albert Einstein szövegezett meg az atomfegyverben rejlő veszélyekről.
1945. augusztus 6-án a „Little Boy” felrobbant Hirosima felett, három nappal később pedig ledobták a második atombombát Nagaszakira. Robert Oppenheimer, aki szintén a feltaláló csapat tagja volt, a hindu védikus irodalom legszentebb műve, a szent Bhagavad Gitá sorait idézte naplójában: „Én lettem a halál, világok elpusztítója.”
Máig is vitatják: szükség volt-e az atomfegyverek bevetésére.
Az nyilván a magyar kiadás közreműködőinek – köztük a fordító Danka Sándornak – az érdeme, hogy a robotrepülőgépekről szólva arra is felhívják a figyelmet: „leghíresebb típusuk az egy ideig Magyarországon állomásozó Predator, amely a Smithsonian múzeum Air & Space magazinjának szavazása alapján bekerült világtörténelemre legnagyobb hatással lévő 10 repülőgép közé.” (Ezek – a jórészt a Las Vegas melletti Creech-légibázisról irányított drónok – a szereplői a jelenlegi napi közel-keleti hadijelentéseknek).
Más magyar vonatkozásra nem talált a könyvben a recenzor: így kimaradt a fegyverek e történelméből a törökök kudarcot vallott hordófegyvere, Bornemissza Gergely és az egri nők hősiessége, bármennyire szépen írta is meg Gárdonyi Géza és festette le Székely Bertalan…
A nagy értékű könyvet nem csupán szép és érdekes, hanem enciklopédiai értékeket is felmutató kiadványként ajánlom a tisztelt Olvasónak. A magyar tipográfia nagy hagyományú művészetének tisztelőjeként viszont – szomorúan; nem először és minden jel szerint nem utoljára. A példás nyomdai és kötészeti kivitel ugyanis „Made in China”. S ez akkor sem öröm – megint Kína, mint egykor a puskapor feltalálásakor –, ha a téma ezt itt és most akár igazolhatná is.
Szeptember elején ugyanis éppen Kína jelentkezett be a második világháború befejezésének 70. évfordulója alkalmából rendezett pekingi díszszemlén földön és levegőben felvonultatott, katonai szakértők sora által „titokzatosnak” minősített fegyverekkel. Most pedig a hivatalosan az Egyesült Államokban tartózkodó Hszi Csin-ping kínai elnök és Obama tárgyalásainak egyik fő témája – nem titkoltan – a kiberháború.
Magyarán: az a kibertechnika, az 51. azoknak a fegyvereknek a sorában, amelyik – már most – alakítja a történelem menetét…
