(Szerző: Iván Gizella) Már jó ideje egy fiók mélyén őrzöm a kokárdáimat. Mennyi van is? Pontosan
öt. Úgy tizennégy éve őrzöm némelyiket, s néha újat is vettem, hátha kitűzöm… Kitűztem? Nem, az optimizmusom hamar elszállt. Nem tűztem ki, ha jól számolom, már tizennégy éve, egyiket sem.
Nem tűzöm ki, amióta azt éreztetik velem, nem vagyok a nemzet része, nem vagyok igazi magyar. Amióta kirekesztettek az ünneplésből. Amióta Petőfi nem divatos, csak Vass Albert, amióta József Attila számkivetettként ül a Duna parti lépcsőn, miközben Tormay Cecile, a magát nyíltan fasisztának és antiszemitának valló írónő újra bekerült a köztudatba.
Szomorú világ. Mit ünnepeljek? Kivel? Egy szabadságharcot, ami hősi volt és dicsőséges, de amit a Habsburgok orosz segítséggel levertek? A bátorságunkat, hogy most meg a keblünkre öleljük őket?
Azóta fekszik a fiók mélyén a kokárdám, mióta az 1848-as forradalom dicső emléke helyett napi politikai hazugságokat, uszításokat hallok ünnepi beszéd gyanánt. Amióta a szónokok eltorzult arccal, mire lelkük nyomora vetül ki, szidják a másként gondolkodókat, akik nem állnak a (szó szerint!) uralkodó osztály pártján.
Azóta nincs nekem ünnepem, amióta látom a szónok közönségét, aki nem a múltra büszke, hanem a silány jelent élteti. Aki újra egy vezért ünnepel, mert arra van szüksége, hogy megmondják nekik, mit gondoljon.
Ők azok, kényelmesék, már-már kegyelmesék. Ők, akik a múltban élnek, de sajnos, nem ismerik
a történelmet – és persze a jelent is csak torzítva, a PÁRT szemüvegén keresztül – és egy olyan régi időt sírnak vissza, ami hárommillió koldus országává tette hazánkat. Olyan múltat, ami hatszázezer magyar zsidót pusztított el.
Olyan kort szeretnének visszahozni, amelyben jobb hallgatni, szolgának lenni, abból nem lehet baj. Békéről vizionálnak, de fogalmuk sincs, hogy mit jelentenek a szavak: függetlenség, szabadság. Elhiszik a hazugságokat, álomvilágban élnek, természetesnek veszik uraik fennhéjázását, gőgjét, pazarló életét, kuruckodását a nemzetközi porondon. Ők a néma cinkosok, a szolgalelkek, akik szerint megéri a hatalomhoz dörgölőzni. És teszik is, mint disznók az ólban a deszkához. Nem érzik, nem tudják, hogy milyen mocskosak lesznek tőle. És lám: az ő mellükön ott virít a kokárda. Én pedig kinyitom a fiókot és az idei ünnepen is vetek rájuk egy pillantást.
Jut eszembe: ezeket még nem Kínában gyártották.