Kósa hazug igazsága

(Selmeci János / Klubrádió) A stadionépítést bírálni olyan, mintha felvetnék, minek nekünk Csokonai Színház. A város nagyobbik része nem jár színházba – mondta Kósa Lajos, Debrecen volt fideszes polgármestere, most országgyűlési képviselő, aki ezzel magyarázta, hogy miért vásárolja meg a város önkormányzata az első osztályból kihulló focicsapatot. (Nyitó kép, illusztrációképpen: egykoron a színész–újságíró rangadó megtöltötte a valamikori Népstadiont.)

A politikus szerint a sport a magyar kultúra része, amiben teljesen igaza van, de a hasonlata azért több helyen is sántít, elég csak arra gondolni, milyen körülmények között élhetett a karantén harmadik hónapjában egy vidéki színház vezető színésze, illetve egy vidéki focicsapat cserejátékosa. Ma nem a miniszterek, vagy az állami cégek vezetői, és végképp nem a színészek, hanem egyes labdarúgók Magyarország legjobban fizetett állami alkalmazottai.

Bár a magyar állam kultúrára is sokat költ, Hosszú Katinka sem szokta annyival megelőzni az ellenfeleit, amennyivel többet szánunk mi sportra, elsősorban versenysportra a többi uniós országnál. Olyan sportolók fizetésére is költ pénzt az állam, akik abból élnek, hogy sportolnak, éppen úgy, mint önök a munkájukból, csak önöket éppen nem támogatják ebben az adófizetők. A stadionok és a színházak fenntartási költsége között is lehet némi különbség, és megkockáztatom, hogy a kőszínházak többsége a bevétele nagyobb részét szerzi jegyeladásból, mint egy átlagos magyar futballcsapat. Így sem eleget, tegyük hozzá gyorsan.

De ha bírálat szempontjából a stadion tényleg egyenlő a színházzal, miért is ne lehetne bírálni a kultúra állami finanszírozásának módját? Jó szívvel szánnék az adómból arra, hogy elvigyenek egy előadást a leszakadó településekre, arra hogy gyerekek színházba járhassanak, de arra, hogy egy zenész Budapesten húsz embernek zenéljen, vagy egy író húsz embernek felolvasson és ezért több pénzt kapjon, mint amennyit az a húsz ember hajlandó fizetni, na, arra nem. Szívesen finanszíroznám, hogy minden rászoruló gyermek kapjon havonta egy ötezer forintos kupont, amit sportedzésekre lehet költeni, de nem szeretném, hogy az én adómból háromszorozzák meg a Gyirmót középhátvédjének fizetését.

Holnap, ha elmegyek a Nemzeti Színházba, a jegyem valódi költségének úgy kilencven százalékát más adófizetők fizetik ki. Ők fizetnek, a színészek megélnek, én pedig szórakozom, éppen úgy, mintha meccsre mentem volna. Csak az egy picit többe kerül.

Kósa Lajos nem tévedett, hogyha megengedjük az államnak a színházak közvetlen támogatását, akkor bizony a focicsapatok finanszírozásába is nehéz belekötni, a mértékébe persze igen. Végeredményben azonban politikusok döntik el, hogy melyik színház, melyik sportcsapat, melyik író és melyik zenész érdemel állami támogatást, és melyik nem. Ebből pedig járadékvadászat lesz, meg korrupció, nem pedig teljesítmény: lásd magyar futballista képzés, jelenleg négy magyar focista játszik top bajnokságban.

A színészképzésünk szerencsére sokkal jobb.

Egy ehhez kapcsolódó mai hír: Elfogadták a törvényt, ami a Színművészeti szerint megszüntetheti az egyetem függetlenségét.

És egy másik hír: Pécsett is épül stadion. Orbán Viktor megígérte.