Az Európai Unió abba az irányba araszol, hogy kivívja saját függetlenségét az Egyesült Államoktól, de ezt még távolról sem érte el – vélekedik a transzatlanti viszony két főszereplőjének lehetséges jövőjéről Nicholas Vinocur a Politicoban megjelent, az elmúlt évtizedet áttekintő terjedelmes cikkében.

Írását arra fűzi fel, hogy a Politico, ez az időközben szinte nélkülözhetetlen tájékozódási forrássá vált, egy évtizeddel ezelőtt alapított sokat idézett brüsszeli portál, és akkoriban az volt a az egyik beszédtéma a belga fővárosban, hogy Jean-Claude Junckernek nagy fájdalmakat okoz a veseköve. Mostanában, Ursula von der Leyen második ciklusának a kezdetén egészen más a légkör, és ezt jól illusztrálja, hogy amikor az Európai Bizottság elnöke tavaly decemberben súlyos tüdőgyulladással kórházba került, a kommunikációs stáb ezt eltitkolta, és a közvélemény egy jó ideig nem tudhatott semmit az európai végrehajtó intézmény irányítójának állapotáról és hollétéről. Nicholas Vinocur a változások lényegét abban látja, hogy a bizottság feje egyfajta prezidenciális jellegű struktúrát alakított ki, a hatalom mindössze néhány személyből álló szűk kör kezében összpontosul. – Juncker még csak első volt az egyenlők között a biztosi testületben, mellette a többieknek is megvolt a mozgásterük. Ehhez képest Ursula von der Leyen már mobiltelefonon egymaga, mindenki más megkérdezése nélkül kötött oltóanyag-beszerzési ügyletet a covid-járvány idején a Pfizer főnökével – igaz, ebben az ügyben azért jogi vizsgálat kezdődött.

Mindez persze összefügg a körülmények alapos megváltozásával. A cikk megszólaltatja Mujtaba Rahmant, az Eurázsia Csoport elemzőműhely európai részlegének a vezetőjét, aki – sorra véve EU-t az elmúlt évtizedekben ért súlyosabb válságokat – megállapítja: a görög pénzügyi válság, majd a brexit után kívülről érkező válságok következtek: a világjárvány, az Ukrajna elleni orosz agresszió, most pedig Trump visszatérése. Ez utóbbi – folytatja a gondolatmenetet Vinocur – az, amelyik a leginkább létébe vág az uniónak, mert felszínre hozza legkirívóbb gyengeségét, az Egyesült Államok nyújtotta biztonsági garanciára való teljes ráutaltságát. Az, hogy az amerikai elnök magára hagyja Ukrajnát, az európaiak vállára helyezi Kijev támogatásának összes terhét. Eközben Donald Trump és alelnöke, J.D. Vance nem csinál titkot az európai szabályrenddel szembeni heves ellenérzéseiből. A védelmi költségek növelésének a szükségessége fokozza az EU-tagországok közötti megosztottságot: néhányan sietve növelik a katonai költségvetést, mások húzódoznak, illetve, mint azt Magyarország példája mutatja, megtörik a látszólagos európai egység maradékát is azzal, hogy elzárkóznak Ukrajna támogatásától – fogalmaz a Politico elemzője.   

Szintén megszólal a cikkben Andrew Duff volt brit európai parlamenti képviselő, aki annak idején fontos szerepet játszott az EU ma is érvényes alapszerződésének, a Lisszaboni Szerződésnek a kialakításában. Duff szerint von der Leyen túlzott megszállottsággal ragaszkodik az EU-kereteken belüli egység megőrzéséhez, holott inkább az úgynevezett tettre készek, cselekedni hajlandók összefogásának, mélyebb integrálódásának kellene több lehetőséget adni, a védelmi területen is. Úgy véli, nagy ugrásra, az EU működési módjának alapos megváltoztatására lesz szükség, és von der Leyenen múlik, hogy bebizonyítsa, képes túllépni a mostani, fő-válságmenedzselői szerepkörén, és a jövőbe tudja lendíteni az uniót.

Vajon ki lesz Orbán bűnbakja a 2026-i választáson? – kérdezte Marius Dragomir, a Média és Újságírás Kutatóközpont független elemző műhely alapító igazgatója, az EUObserver című brüsszeli portálon megjelent cikkében. Gondolatmenetének kiindulópontja, hogy a választások közeledtével a demokrácia keskeny homlokzata mögé rejtőző autoriter vezetők rendszerint ahhoz az eszközhöz folyamodnak, hogy ellenséget kreálnak, akivel szembeállíthatják önmagukat, mondván, ellene ők tudnak védelmet nyújtani. Külső erőkről azt állítják, hogy összeesküvést szőnek a nemzet stabilitása, biztonsága, illetve hagyományai ellen.

Orbán Viktor a 2010-i hatalomra jutása után minden alkalommal gondoskodott ilyen külső ellenségről. A 2014-i kampányban külföldi entitásokról beszélt, amelyek érvényesíteni akarják a hatalmukat az egyszerű magyarok fölött. A következő választáson, 2018-ban Soros György magyar születésű amerikai filantróp szerepelt a plakátokon, mint aki frontális támadást szervez a magyar állam ellen. Végül pedig 2022-ben a civil társadalmat és a független médiát vádolta Orbán azzal, hogy kéz a kézben az Egyesült Államokkal manipulálják a világsajtót a Magyarországról szóló beszámolók tartalmát illetően.

Most ismét választások közelednek, és a közvélemény-kutatási adatok azt jelzik, hogy Magyar Péter kiütheti a nyeregből a jelenlegi miniszterelnököt – írta Marius Dragomir, és kiemelte: a Fidesz propagandagépezete sikertelen kísérletet tett arra, hogy Magyart és másokat a demokrácia megdöntésére összeesküdött, megvásárolt politikusként, bíróként, újságíróként, álcivilként állítson be. Ezúttal a bűnbakképzés nem fejti ki azt a hatást, mint korábban. Soros pedig már 94 éves, és a kormányzati dezinformáció közelmúltbeli célpontjaira – Ursula von der Leyenre, illetve Manfred Weber néppárti vezetőre sem rezonál az EU-tagságot továbbra is támogató magyar közvélemény. Az EUObserver vendégkommentátora szerint a Volodimir Zelenszkij elleni támadások sem képesek szavazókat eltántorítani Magyar Péter mozgalmától.

Az egyre kétségbeesettebb Orbán ezért átfogóbb támadást indított, és ennek a jele a Nemzeti Szuverenitási Hatóság igénybevétele a politikai ellenfelek, a független média, a civilszervezetek és más kritikus hangok elleni fellépéshez, ami már megmutatja a kormányoldal kampányának a jellegét.