„(…) hogy az életet valójában maga az élet tartja életben, szóval, és ennél a szóval-nál akkorát sóhajtott, hogy szinte belerecsegett a telefon hangszórója, az élet nem akarja az életet, hanem muszáj neki élnie…”
Én általában ösztönösen, megérzésre választok könyvet, de ezt a kötetet egy számomra nagyon kedves személy adta a kezembe, aki csupa jót mesélt róla. Őszintén szólva, az ő lelkes ajánlása nélkül nem biztos, hogy nekikezdtem volna, hiszen Krasznahorkai életművével nem vagyok teljesen egységes viszonyban. De rábíztam magam, és mennyire jól tettem!
Így vittem magammal Krasznahorkait a napfényes Athénba. Ahol az első délutánomon, a repülőúton „befalt” oldalak hangulatát magam mögött húzva, egy lepkébe botlottam (bár lehet, hogy pillangó volt, az biztos, hogy a latin nevét a homály fedi).
Krasznahorkai életműve számomra sosem volt egy egyenletesen fogyasztható monolit. Kár lenne tagadni: vannak a munkásságának olyan szakaszai, amelyeket nehezen fogadok be, amikkel időnként egyszerűen küzdök. Ugyanakkor már a tavaly megjelent Zsömle odavan olvasásakor is azt éreztem, hogy valami megváltozott: a szöveg sokkal közérthetőbb, áttetszőbb lett. Ez az újonnan megtalált, „olvasókegyesebb” irányvonal pedig ebben a kötetben is folytatódik.
A regény története látszólag egy különös kamaradarab, amely két, a társadalom peremére szorult csodabogár találkozására épül. Az egyikük dr. Papp András, a csepeli panellakásába és a Természettudományi Múzeum falai közé zárkózó entomológus. És itt kell megállnom egy szóra: mindig végtelenül csodálom, amikor egy író egy történet kedvéért ilyen elképesztő mélységekig ássa bele magát egy periférikus tudományágba. Krasznahorkai nem csak felületesen, díszletként használja a lepkekutatást; olyan szakmai precizitással és áhítattal merül el benne, hogy az ember tátott szájjal olvassa.
András egy ritka testi fogyatékossággal (Klippel-Feil szindrómával) éli a mindennapjait; egy végtelenül szelíd, magának való férfi, aki nem vágyik másra, csak hogy békén hagyják, és elmerülhessen a lepkék törékeny, tiszta és logikus világában. Az ő csendes, lemondó univerzumába robban be a másik főhős: egy megöregedett, ápolatlan, kellemetlen szagú író (maga a szerző kíméletlenül önironikus alteregója), akinek a ritkás hajából folyamatosan hullik a korpa a vállára.
Ez a vizuálisan is groteszk, mégis mélyen emberi páros adja a regény lelkét. A csendes, fizikai korlátok közé szorított lepkész, aki már rég letett a világ megfejtéséről, és a hangos, koszos, kétségbeesett író, aki viszont képtelen elengedni a mindenség mibenlétét firtató végső kérdéseket. A köztük kialakuló kémia egyszerre humoros és szívbemarkoló. A lepkék lírai, éteri szépsége éles kontrasztot alkot a korpás, öregedő emberi test és a brutális külvilág valóságával.
De ami ezt a könyvet igazán mesterművé teszi, az a formai és strukturális zsenialitás, ami magát a cselekményt hordozza. A könyv fejezetei ugyanis kivétel nélkül bevezetések: Bevezetés 1, Bevezetés 2, Bevezetés 3… Az egész regény egyetlen monumentális, lebegtetett felvezetés, egészen addig, amíg tudatosul bennünk, hogy nem fog eljönni a hagyományos értelemben vett lezárás.
Ettől az egész szöveg kap egy nagyon erős Godot-ra várva atmoszférát. Folyamatosan várunk valamire a történetben – egy katarzisra, egy nagy felismerésre, egy végső válaszra –, ami végig ott lebeg előttünk, de az utolsó pillanatban mindig kisiklik a kezünk közül. És itt mutatkozik meg Krasznahorkai igazi nagysága: ezt elképesztő belső dinamikával csinálja. Egyáltalán nem válik irritálóvá a várakozás, mert a szöveg nem az olvasó türelmével játszik öncélúan, hanem újabb és újabb kérdéseket vet fel. A lebegtetés fenntartja a figyelmet, a mondatok pedig magukkal rántanak.
A magyar nemzet biztonsága egy olyan könyv, ami nem magyaráz, hanem létezik. Nem ad könnyű válaszokat, hanem megtanít elviselni a várakozást. Megmutatja, hogy a lényeg sokszor nem a nagy finálékban, hanem magában a „bevezetésben”, egy athéni lepke szárnycsapásaiban és a két ember közötti tökéletlen, korpás, mégis valódi kapcsolódásban rejlik. És mindezt ellenállhatatlan humorral és iróniával teszi.
PS. Idézetet válogatni egy Krasznahorkai regényből, anélkül, hogy az egész próza szövegét bemásolnád, merő irodalmi öngyilkosság, és „nafogdmegasöröm kategória”
„(…) Isten felmutatta, és Ádám azt mondta, bíbor, Isten felmutatta, és Ádám azt mondta, lélek, Isten felmutatta, és Ádám azt mondta tenger […] Isten felmutatta, és Ádám azt mondta, hiány, Isten felmutatta, és Ádám azt mondta, kicsit elfáradtam igyunk már egy pohárka nektárt, de Isten felmutatta, és Ádám azt mondta, futás, Isten felmutatta, és Ádám azt mondta, elég, erre Isten Ádám fejére koppintott, és azt mondta, ez nem főnév, te huncut (…)”

