Illegitimnek tartják az emberek a mai kormányt és a kommunista pártot is, amelyik továbbra is a külföldi hatalmakat hibáztatja az országban kialakult helyzetért. Rendszerellenes, spontán tüntetés kezdődött, de a változást akarók hosszú távon nem adják fel – erről nyilatkozott ifjabb Sebastián Arcos, akinek apja még együtt küzdött Fidel Castróval, de később rendszerellenes lett és bebörtönöztette a (legendás emlékű) pártelnök. Dario Moreno szintén a Floridai Nemzetközi Egyetemen oktat, gyakran hallhatók elemzései a médiában. Mindketten egy célért küzdenek a maguk eszközeivel, mégis sokban eltér az álláspontjuk. Sebastian Arcos és Dario Moreno kubai származású politológusokkal beszélgettem.
„Jó hat évtizede, 1959 óta példa nélküli, és azóta a legnagyobb tüntetés ez a szigetországban, aminek egy hete szemtanúi vagyunk. Spontán szerveződött, ugyanakkor azt kell mondjam, kifejezetten politikai tartalmú, rendszerellenes tüntetés. Egyelőre azonban mi is csak rakjuk össze az információmorzsákat”– fogalmaz a múlt vasárnap kezdődött kubai, az egész országot megmozgató tüntetéssorozatot értékelve Sebastian Arcos, aki az 1987-ben alapított első, független, kubai, emberi jogi szervezet tagja, és amelyik egy évre rá már az ENSZ emberi jogi bizottságával (CCPDH) tárgyalt.
Ám nem sokkal később ő is elhagyta a hazáját, hogy aztán az Egyesült Államokban telepedhessen le, ahol a Freedom House kubai ügyekkel foglalkozó csoportjában kezdett el dolgozni. Jelenleg a Floridai Nemzetközi Egyetem Kubai Kutatóintézetének elemzője és professzora.
– Az ön apja és nagybátyja részt vett a Fidel Castro vezette forradalomban, megdöntendő a Batista-diktatúrát. A vezetés tagjai is voltak, de később kiábrándultak a kommunista rendszerből és elhagyták a pártot is.
– Ez egy hosszú történet. Valóban, a családom tagjai harcoltat a forradalomban, de hamarosan ráébredtek arra, hogy ők nem a kommunista pártot, hanem a demokráciát akarják szolgálni, márpedig Castro rendszere nem ezt kínálta. Apámat és nagybátyámat évekre bebörtönözték. Nagyon csalódottak voltak amiatt, hogy amit terveztek, az másképp alakult. A nyílt társadalomért harcoltak, olyan demokráciáért, amelyben érvényesülnek az emberi jogok. De ők tulajdonképpen csak egyek voltak a sok közül, akik ugyanúgy küzdöttek és nagy árat fizettek érte. Sajnálom, hogy sem édesapám, sem a nagybátyám nem élhette meg ezt a mostani lázadást. Velük együtt sokan örülnének annak, ha maguk is részesei lehetnének.
– Mi a magyarázata annak, hogy Castro idején tűrtek az emberek, most pedig elszakadt a húr?
– A kubaiak életét megkeserítő, gyakorlatilag egyszerre több, viharos gyorsasággal és mennyiségben rájuk zúduló események sorozata keltette az országos elégedetlenséget. Az igaz, hogy múlt hat évtized totalitárius rendszerében sújtotta őket a válság, de soha nem volt olyan mély s ennyire megrendítő, mint a mai válságos helyzet. A Szovjetunió összeomlását közvetlenül követő időszak sem volt annyira válságos, mint a mai. A fokozatosan romló gazdaság tönkretette az egészségügyet, olyannyira, hogy akadozik az ellátás, egyszerűen nem lehet alapvető gyógyszerekhez hozzájutni. Mostanra a covid-19 tetőzte a válságot, napról napra mind kilátástalanabb a helyzet, mert nincs megoldva a tömeges oltás és a kórházi ellátás sem, s nem látják az emberek az alagút végét. Megszűnt az a kollektív összetartás, ami egykoron jellemző volt. Az emberek elvesztették hitüket a Castro-fivérek utáni új kormányban, mi több, illegitimnek tartják a kabinetet, amelyik továbbra is azt hajtogatja, hogy a külföld felelős a mai válságért. Az emberek azonban nem a külföldet, hanem a saját kormányukat okolják a kialakult helyzetért.
– Miért gondolják most, évtizedek elteltével, hogy illegitim a kormány?
– Nemcsak az elmúlt időszak erősödő elnyomása miatt, hanem azért is, mert a kubaiak is látják, mi zajlik körülöttük a világban. Az is világossá vált a számukra, hogy a kormány egymaga már nem rendelkezik, rendelkezhet többé egyedül az információs monopóliummal. Az emberek egyre mind ismerethez jutnak külföldről. Most már nemcsak azt tudják, hogy mi történik az Egyesült Államokban és a világban, de az internetnek köszönhetően most már a szomszédos körzetben élők életéről és problémáiról is tudnak. Nem beszélve arról, hogy elegük lett az elmúlt 60 évnélkülözéseiből, egyszerűen kifáradtak, véget akarnak vetni annak, amiben eddig éltek.
– Kuba is ki akarja fejleszteni a maga Covid-vakcináját, de máris késésben van.
– Igen, ahhoz képest, hogy folyton a maga fejlett egészségügyi ellátó-rendszerével kérkedik, most bajban van. Ráadásul exportálja az oltóanyagot, ahelyett, hogy a teljes lakosságot oltaná be… Alapvetően az eladásból származó profit ösztönzi. Még az orvosokat is; ahelyett, hogy a lakossági ellátása lenne számára az első és legfőbb teendő. Az emberek most már világosan látják a kormány képmutatását.
– A kilencvenes évek legelején, amikor egy évet dolgoztam ott, még valóban volt mire büszkének lenni az egészségügyi ellátásban.
– Az már rég nem az, ami akkor volt. A problémák halmozódtak egymásra. Egyébként szerintem a gát akkor szakadt át, amikor tavaly novemberben mintegy 500 művész és értelmiségi a kulturális minisztérium elé ment tüntetni és találkozót követelt a tárcavezetővel. Bár csak a második ember fogadta végül őket, de az eseményről készített videók eljutottak az emberekhez, ami máris erjedést indított el. Vasárnap ennek köszönhetően is robbant ki a tüntetés, mert akkor azt a lélektani határt is áttörték, ami után az emberek elkezdtek hinni abban, hogy nem megdönthetetlen a rendszer.
– Hogyan fognak kitartani a tüntetők?
– Rendszerváltást akarnak, ezért ki fognak tartani. Fel akarják számolni a kommunista pártot. Sok a hasonlóság a magyar 56-tal, de említhetném az 1989-i magyar rendszerváltást is. Remélem, itt is lesz egy – kubai – Pozsgay Imre. Meggyőződésem: nem adják fel. A következő napok eseményei döntik el, hogy a kormány milyen eszközökhöz folyamodik, amivel megfélemlítheti az embereket.
– Meggyőző volt Biden amerikai elnök üzenete? Mit vár el tőle?
– Biden üzenete gyenge volt. Itt, Floridában is sokkal többet várnak el tőle az emberek. Ne csinálja azt, amit Obama elnök, hogy engedményeket tesz. Nem szabad tárgyalni a kubai kormánnyal, sokkal inkább nyomás alá kell helyezni. Amit Obama tett, az annakidején katasztrófa volt, mert hagyta föllélegezni a rendszert. Minden eddiginél nagyobb külföldi nyomást kell gyakorolni rá. Az Európai Uniótól sem láttunk egyelőre határozott kiállást… Csak tárgyalásba ne kezdjenek a havannai kormánnyal!
– Ön az ENSZ Emberi Jogi Bizottságával is együtt dolgozott. Mit vár el tőle, tartja még a kapcsolatot vele?
– Őszintén szólva, nem sok reményt fűzök az ENSZ-hez, mert a Biztonsági Tanácsban olyan Kuba-szövetségesek ülnek, mint Kína és Oroszország. Mégis: kitől várok segítséget? Amerikától, Kanadától, Japántól, Dél-Koreától, Ausztráliától, sorolhatnám tovább, azoktól az országoktól, amelyek a nyílt társadalmat hirdetik.
– Úgy tűnik föl, a tüntetéseknek vége, egy halálos áldozata is van az eseményeknek, és a kormány keményen föllépett a múlt két napban…
A folytatást már a szintén kubai származású Dario Morenóval (a képen) igyekszem elemezni. Ő a média egyik kedvence, ha kubai ügyekről van szó. A Harvardon végzett és könyvek szerzőjeként is ismert, ma a Floridai Nemzetközi Egyetem professzora. Vele folytatom a beszélgetést:
– Maga is jól tudja ott, Kelet-Európában, hogy az átmenet korántsem gyors folyamat. Ez még csak a kezdetek kezdete. Nem egyik éjszakáról a másikra fordulnak át a dolgok, hisz’ említhetem a Szolidaritás mozgalmát, vagy a G77-eket. (Az ENSZ égisze alatt 1964-ben létrejött, a déli államok gazdasági fejlődését előmozdítani hivatott csoportosulás).
– Nincs vége a tüntetéseknek. Ugyan miért? Mert a gazdaság nem fog javulni. Mert az egészségügy nem fog javulni egyik pillanatról a másikra. Mert nem lesz holnap demokrácia és az sem mellékes, hogy a kormány elvesztette a kontrollt a Covid-járvány felett.
– Mennyire megosztott az ország? Hisz’ az elnök az utcára hívta az embereit, van támogatottsága a kormánynak bőven.
– Ó, ez csak a régi trükk.Mindig ezt csinálják. De az igaz, hogy megosztott az ország. Nemzedéki megosztottság ez. A fiatalok vagy fogják a sátorfájukat, és kivándorolnak vagy Amerikába, vagy Európába – vagy itt szenvednek tovább. Meggyőződésem, hogy a fiatalok szeretik a hazájukat és maradni akarnak, és folytatják a harcot.
– Másrészt az idősebb nemzedék, mint ahogy önöknél is a rendszerváltáskor, a változások igazi elszenvedője. Egészen biztos vagyok abban, hogy a többség változást akar. A kérdés persze, hogy milyen átütő erejűt, és mennyire gyors változást. A kormány azonban meglehetősen ellenállónak látszik. Előállhat az a helyzet, hogy migrációs válságot okoz Amerikának, és emiatt Washington kénytelen lesz tárgyalni. A kormány egyelőre tartja magát a bevált forgatókönyvhöz.
– Egyelőre Miguel Díaz-Canel kubai köztársasági elnök azt mondja, mindezért, az embargó miatt Amerikát terheli a felelősség.
– Ó, ez a mentegetőzés tart már egy ideje, lassan hatvan éve. Az embargónak nincs már kellő hatása. A fő probléma akkor jelentkezett, amikor 2016-ban Obama elnök párbeszédet ajánlott fel a kormánynak. Kuba akkor elmulasztott egy nagy történelmi lehetőséget. Ahelyett, hogy a kapcsolatokat építette volna – a politikait és a gazdaságit is – elkezdte rombolni a diplomáciai kapcsolatokat. Most viszont megint magunk mellett tudhatjuk Biden támogatását, sőt, az Európai Unió is a szolidaritását fejezte ki, ami előre fogja vinni az ügyeket.
– Most is bebörtönöztek sok tüntetőt? Mit tud a politikai foglyokról?
– A 2018-i San Isidro Mozgalomból, amely művészeket kovácsolt egybe, szintén sokan ülnek börtönben. És a covid miatt sajnos, vajmi keveset tudunk a sorsukról, de a világ szeme azért rajtuk, és ez a szolidaritás is fontos lehet a tüntetés szempontjából. Az ő mozgalmukat az egykori cseh mozgalmakhoz hasonlíthatnám, és az Európai Unió felszólította a kormányt a foglyok szabadon engedésére.
– Ön szerint erőre kap-e még az utca embere?
– Nézze, én ebben optimista vagyok, mert a kubaiak most már azt is tudják, hogy a kivándorlás nem megoldás hosszú távon a problémára. De attól tartok, hosszú folyamat előtt áll az ország. Az emberek most eléggé meg vannak félemlítve. Azzal is tisztában vannak, a kormánynak jól kiépített kém- és informátor hálózata működik, ami miatt nem lehetnek elég óvatosak. Ugyanakkor már korántsem olyan szófogadók, mint egykoron. Amikor minden nap azzal keltek fel, hogy gyerünk, mert tejet, mert kenyeret kell szerezni aznapra is. Az emberek belefáradtak a mindennapos küzdelmekbe. Amikor nem a jövőről álmodoztak, hanem arról, hogy egyik napról a másikra megélhessenek valamiből.
– Belülről jön a változás vagy külső támogatással érhetnek el eredményt?
– Belülről kell jönnie. Nem tud erre megoldást sem Európa, sem Amerika. Viszont nyomást kell helyezni rá. Amit maga kérdezett, azt kell mindennap kérdezni a kormánytól: hányan vannak börtönbe? Milyen életkörülmények között élnek? Ez ad majd reményt a küzdőknek és üzenetet a hatalomnak, hogy mérsékelje magát. Úgy, mint az történt Kelet-Európában. A másik reményem, hogy a Castro-család végre kivonul a politikából. Habár hallottam, hogy Raúl Castro még most is ott volt a pb-ülésen, és tanácsokat osztogatott.
– Esetleg Díaz-Canel felismeri a változás szükségességét?
– Nem hiszem, ő ugyanazt akarja, mint az elődei. Megtartani a hatalmat. Ezért tették oda. És az vele a probléma, hogy közel sincs olyan karizmája és legitimitása, mint amilyen a Castro-fivéreknek volt. Attól tartok, a kormány nála keménykezűbb politikusra fogja lecserélni.
A Castro-família beépült a pártba, a kormányba, és ezt könnyen keresztülvihetik. Díaz-Canel valóban most túsza lett a tüntetőknek, hisz’ rögtön ígéretet tett a változásokra, de túsza lehet e keményvonalas politikusoknak is, hogy az eddiginél keményebben tartsa kézben az országot.