Szergej Viktorovics Lavrov orosz külügyminiszter egy francia tévécsatornának az ukrajnai eseményekről adott legutóbbi interjújában kevéssé meglepő módon, gépiesen megismételte a több mint három hónapja folyó „különleges katonai művelettel” kapcsolatos, jól ismert orosz hivatalos álláspontot. („Szergej Viktorovics, nincs igazad!”; a nyitó képen: Lavrov és Erdős André nyugalmazott nagykövet 1999-ben; a kép forrása: magánarchívum.)
Az Orosz Föderáció céljairól szólva, a további ukrajnai területi igényekre vonatkozó kérdésre elmondta, hogy a Luhánszki és a Donyecki Népköztársaság mellett más területeket illetően annektálásról nincs szó, viszont ilyen lépésekről „a népnek” kell meghozni a vonatkozó döntéseket – mondta.
Vagyis: ez egyértelműen arra utal, hogy a két említett régió mellett még egyéb területi módosulások is szóba jöhetnek. A külügyminiszter ugyanakkor kijelentette, hogy Oroszország számára abszolút elsőség a luhánszki és donyecki térség „felszabadítása, területi integritásuk helyreállítása”.
Hivatkozott az ENSZ Alapokmányára, amely szerint az Oroszországi Föderáció által független államként elismert két terület a világszervezet dokumentumában megfogalmazott egyéni és kollektív önvédelem joga alapján jár el. ENSZ-beli egykori kollégám (Lavrov 1981–88 között a szovjet ENSZ-delegáció tanácsadója, 1994 – 2004 között Oroszország ENSZ-nagykövete volt) csupán azt felejti el, hogy az alapokmány erről szóló 51. sz. cikke szerint ez az önvédelem az Egyesült Nemzetek valamelyik tagja ellen irányuló fegyveres támadás esetében alkalmazható.
Azaz: éppen a fegyveres támadást elszenvedő Ukrajna és az őt támogató államok élhetnek ezzel az egyéni és kollektív önvédelmi joggal, továbbá a két „népköztársaság” nem is tagja a világszervezetnek, őket Oroszországon kívül egyetlen más ENSZ-tagállam sem ismerte el.