Elavult az intézményrendszere, gazdasági növekedése megtorpant és a jelek szerint kulturális identitásának önfeladására készül. Ezek a súlyos állítások és ehhez hasonló minősítések olvashatók David Harsanyi Eurotrash című kötetében, amely nemrég jelent meg a Multiverzum Kiadónál.

A konzervatív szellemiségű amerikai újságíróról érdemes tudnunk, hogy szülei a hatvanas évek végén hagyták el Magyarországot, David Harsanyi már az Egyesült Államokban született. Először sportújságíróként dolgozott, jelenleg a The Federalist munkatársa és öt könyv szerzője.

Korábbi műveiben az Eurotrash írója az Újvilágot ostorozta, ezúttal az öreg földrész került a célkeresztjébe. Fejtegetése szerint az „eurofil” amerikaiak szemében Európa túl nagy tiszteletnek örvend, vele példálóznak, mert ideát – úgymond – fejlettebb a társadalombiztosítás, átfogóbbak a jóléti intézkedések, humánusabb a bevándorláspolitika és állítólag még sok egyéb példaértékű.

David Harsanyi szerint azonban inkább arról van szó, hogy a naiv amerikaiak becuclizzák az „euroblablát”. Európában távolról sem rózsás a helyzet. Bár – fűzi hozzá – érdemes azért tanulmányozni mindazt, ami az Atlanti-óceán túlsó partján történik, és szemügyre venni az árnyoldalakat is.

Az Eurotrash párba állítja a föderális és a szuperállamot: mi a különbség közöttük? Több vagy kevesebb átfogó szabályozásra van-e szüksége az amerikai vagy az európai gazdaságnak? Melyik a sikeresebb a kettő közül? Milyen mértékben támogassa az állam az egészségügyet? Hogyan értelmezhető elfogulatlanul az eutanázia: humánus segítségnyújtásnak vagy az orvos által támogatott öngyilkosságnak? El fog-e tűnni a modern társadalmakból a vallásos hit? S mindenekelőtt: Európában vagy Amerikában találhatunk-e jobb megoldást a problémáinkra?

David Harsanyi provokatív stílusban bontja le az európai felsőbbrendűség mítoszait, és igyekszik választ találni a hazai és Európa-szerte zajló vitákból ismerős, nyugtalanító kérdésekre is.

IDÉZETEK A KÖTETBŐL

„Ha Európa jogilag próbálja meg szabályozni a sértő beszédet, akkor oda a szólásszabadság eszméje. Ilyen alapon akár ennek a könyvnek a címe is gyűlöletkeltőnek minősülhet Európában. A hatalmon lévők érzékenysége mindig győzni fog.”

„A mai Európa legfőbb jellemzői a szabályozatlan és pusztító tömeges migráció, a túlszabályozottságtól fojtogatott gazdasági élet, a magas munkanélküliség, a vállalkozószellem hiánya, a szétmálló civil társadalom, az alacsony termékenységi ráta, a lopakodó önkényuralom és ami a leginkább elkeserítő, az eszméikbe vetett hit teljes hiánya.”

„Franciaországban vagy Magyarországon a gazdasági rendszerek és a kulturális attitűdök nem úgy támogatják és értékelik az egyéni teljesítményt, mint az Egyesült Államokban. Inkább az a hagyomány, hogy az állam úgy bánik az állampolgárokkal, mint egy nagylelkű szülő – és ez a hozzáállás a monarchia alatt élt generációktól kezdve a fasizmust és a kommunizmust átélő nemzedékeken át egészen a mai Európában létező bürokratikus szuperállam polgáraiig tetten érhető.”

„Az amerikaiak többsége számára fontosabb, hogy mindenki az állam beavatkozása nélkül valósíthassa meg életcéljait, mint annak biztosítása, hogy minden ember jól éljen. Ezzel szemben minden egyes európai nemzet szerint fontosabb, hogy az állam garantálja, hogy senki sem szenved szükséget, mint az, hogy megvédje minden egyén jogait – ez a szemlélet nem összeegyeztethető az amerikai köztársaság eszméjével.”

 RÉSZLET A KÖTETBŐL

„Háromszor annyi európai polgár dönt úgy évente, hogy elhagyja otthonát, s az Egyesült Államokba költözik, mint fordítva. Ezen senkinek sem kellene meglepődnie. Bár Európa még ma is az egyik leggazdagabb hely a Földön, mára roskadozni kezdett fejnehéz intézményei, gazdasági nehézségei, valamint morális vaksága és kulturális önfeladása súlya alatt. A mai Európa legfőbb jellemzői a szabályozatlan és pusztító tömeges migráció, a túlszabályozottságtól fojtogatott gaz­dasági élet, a magas munkanélküliség, a vállalkozószellem hiánya, a szétmálló civil társadalom, az alacsony termékenységi ráta, a lopakodó önkényuralom és ami a leginkább elkeserítő, az eszméikbe vetett hit teljes hiánya.

És mégis, annak ellenére, hogy Európa ábrándjai és hagyományai a szemünk előtt foszlanak szét, az amerikai elit jeles képviselői – a többi között politikusok, akadémikusok, tudósok, újságírók – egyre nagyobb népszerűségre téve szert amellett érvelnek, hogy nyomasztó problémáinkra az Atlanti-óceán túloldalán kell keresnünk a válaszainkat. Ezek az eurofilek a modern európai intézményeket, etikai megközelí­téseket, szakpolitikákat többre becsülik az itthoniaknál. Gúnyolódnak az amerikai élet gyermekes és közönséges természetén. Úgy tekintenek Amerikára, mint egy olyan helyre, amely tömve van tanulatlan, elhízott, fegyvermániás, televíziófüggő, nagy tételben vásárló, tátott szájú tuskókkal, akiknek minden vágya, hogy az állam gondoskodjon róluk. Számukra Európa lakossága jelenti a felvilágosodott, kiművelt, önzetlen embereket, akik önérdeküket feláldozzák a „közös jó” oltárán. Kibékíthetetlen ellenszenvvel viseltetnek azon társadalmi jellemzők iránt, amelyek oly markánsan vannak jelen az amerikai pszichében: a kockázatvállalásra való hajlandóságot, az egyéni szabadságot és a zsidó–keresztény gyökereket olyan dolgoknak tekintik, amelyek gátolják a modern európai eszmék terjedését.

És csakugyan, az európai kormányzati intézmények leghangosabb éltetői az Egyesült Államokban kivétel nélkül azok közül kerülnek ki, akik a legszenvedélyesebb kritikusai társadalmunk dinamizmusának és csodálatra méltó rendezetlenségének. Azok a tényezők, amelyek gazdaságunk világelsőségéhez vezettek – a nem tervgazdálkodás alapján működő, szabályozatlan, individualista és látszólag kaotikus szabadpiacok – sértik ezen emberek technokrata érzékenységét. Az eurofil megközelítés elveti az individualizmust, az önellátásra törekvést és leginkább az átlagos polgártársai zabolátlan magabiztosságát. Az eurofilek szerint az amerikai kivételesség, vagyis az az eszme, hogy az Egyesült Államok különleges szerepet játszik a világtörténelemben, visszatetsző és téves gondolat.

Nem csupán az amerikai baloldal képviselői keresik Európára tekintve a válaszaikat. Bár való igaz, hogy az európai minták követése nagyobbrészt a politikai baloldal jellemzője, hiszen számukra a központosított irányítás eszméje előrébb való az egyéni döntések jelentőségének elismerésénél, az amerikai nacionalisták és a teokratikus értelmiségiek is egyre inkább hajlanak arra, hogy olyan aggasztó problémákra, mint a csökkenő születésszám, a templomba járók számának drasztikus zuhanása, illetve országunk általuk vélt morális hanyatlása, olyan or­szágokban keressenek választ, mint Magyarország, Oroszország vagy más kelet-európai államok. Könyvemben azonban túlnyomórészt csak azokkal a felvetésekkel foglalkozom, amelyeket az amerikai baloldal fogalmaz meg a Nyugat-Európa vagy az Európai Unió tagországai iránt érzett elvakult szerelmi vágyódásában. Ugyanis amikor ezek az eurofilek elismerő pillantásokat vetnek az Atlanti-óceán túlfelére, vigyázó tekintetük nem Törökországra, Bulgáriára vagy Albániára esik, még akkor sem, ha ezen országok politikai rendszerei sokat átvettek az általuk annyira csodált szocialisztikus megoldásokból. Nem, az ő epekedésük tárgya inkább Franciaország, Németország és a skandináv államok. Elég baj ez nekünk.”