(Szerző: M. Lengyel László) Nagy örömmel, és még nagyobb kíváncsisággal vettem kézbe Alexander G. Thomas A Szent Grál-kód című könyvét. A Szent Grál fogalma, képzelt vagy kreált valósága, legendája jó ötven éve még szinte teljesen ismeretlen volt a magyar lakosság akár messze átlagon felüli műveltségű rétegében is, ráadásul nem Róma vagy Konstantinápoly, még csak nem is Jeruzsálem felől érkezett el hozzánk, hanem sokkal inkább a hollywoodi alkotások forrásául is bőséggel szolgáló angolszász legendáriumokból. Köztük olyan mesterművekből, mint amilyen Terence H. White-é, vagy más nagyon is nemes lektűrökből.
Ami ennél fontosabb, a Szent Grál nem úgy nyomakodott be harsányan és üzletileg megtámogatva a kultúrkörünkbe, mint a velöntájn, a helovín vagy a karácsonykor buzgón ho-ho-hózó, rénszarvasokkal szánkózó, kéményen át közlekedő, ajándékot zoknikba helyező „Mikulás”.
Alexander G. Thomas nagy fantáziával és írói leleménnyel magyar földre hozza át és itt helyezi el a Szent Grált, ezzel kézzelfogható helyet teremtve számára itt, a mi kultúránkban is. Bátor tett ez!
Alexander G. Thomas nem sejthetően, biztosan álnéven ír. Aki akarja, percek alatt kiderítheti, kit is takar a pszeudonim. Magam úgy gondolom, hogy az írónak ugyanolyan joga van a szerzői névre és identitásra, mint mondjuk rendelkezni a kiadási jogokkal, tehát ezt nem feszegetném részletekbe menően.
Foglalkozni viszont kell vele, mert ha nem szögezzük le, hogy magyar szerzőről van szó, néhány majd később részletezendő megjegyzést a fordító rovására kellene feljegyeznünk, de akkor korommal írnánk a kéménybe.
Kalandregényről van szó, tehát magáról a történetről keveset illik írni.
Fordulatos, izgalmas, nagyon olvastatja magát. Amúgy sem szoktam sok darabra szabdalni egy könyv elolvasását, de most, be kell vallanom, más csábító lehetőségeket is kihagytam, csak hogy megtudjam, hova is fogunk kilyukadni, mi is lesz a vége.
Pontosabban a 130. oldal környékén már fogadni mertem volna rá, hogy a legfőbb kérdésre tudom a választ, de addigra abban is biztos voltam, hogy számos izgalmas, előre nem látható fordulat vár még, és ezek kedvéért jobb mielőbb a végére jutni.
A mi Thomasunk fantasztikus mesélő. Mesterien fűzi a szálakat, nagyon jó az arányérzéke, pontosan tudja, hogy mikor kell egy csavar, egy új szál a fonatba, vagy mikor kell újra cserélni valamelyik már felfeslőt. Sodró lendülettel, a figyelmet végig fenntartva vezeti az olvasót végig a történeten. Nem fukarkodik a meglepetésekkel. Hatalmas, és még annál is szerteágazóbb a műveltsége. Történelem, régészet, teológia, klasszika filológia, csillagászat, fizika, kémia, metallurgia, búvárkodás, ezotéria – hogy csak néhányat említsek.
És ebből jön létre a csapdája is.
Minden tudományágban, mivel egyiknek sem világszínvonalú művelője, eljut egy olyan pontig, ahol az azon a szakterületen jártasabb olvasó majd megtalálja a gyenge pontokat.
Alexander G. Thomas nem olyan alapos, mint Dan Brown vagy netán Frei Tamás – valamiért ők jutottak eszembe inspiráló előképként –, és sokszor marad meg – szubjektív véleményem szerint – a History-típusú tematikus tévécsatornák tudományosságának színvonalán. Tényleg nem tudom, hogy eshetett-e a Földre és maradhatott meg hibátlan épségben egy nagyjából negyven centis átmérőjű smaragdgömb meteor, azt sem tudom, hogy lehet-e a smaragdból nem metszeni, hanem kivájni egy edényt, pontosabban két edényt ókori műszaki ismeretekkel, azt meg végképp nem tudom, hogy egy nagyon szegény vándorló-lázadó zsidó közösség birtokába hogyan kerülhetett egy ilyen, a mai Trump-vagyonnal összemérhető értékű kincs.
Azt viszont tudom, hogy a mai átírási szabályok szerint a Vadim az Vagyim, Natalit akkor sem írjuk oroszból visszamagyarítva Natalie-nak, ha Gilbert Bécaud Nathalie című dalából kapta a nevét egy oroszországi tatár lány. Nikaia is inkább Nicea a magyar deákos-latinos hagyományok szerint. És a Tunguszka folyó környékén élnek a tunguzok, akikről a Tunguz-meteor a nevét kapta, és szamovárból nem töltenek teát, csak forró vizet (a teához), és két genovai öl nem lehet 16 centiméter, nagyjából sem, és hogy a Jolán nevet Dugonics András alkotta a jó leányból, vagyis a középkori Jolánta, Jolanta vagy Jolanda nevek nem azonosak vele. Azt meg inkább kérdezem, hogy ismeri-e a szerző az FSZB és a GRU rövidítésű orosz titkosszolgálatok igazi tevékenységét, és ha igen, miért keveri őket?
Rendben, a sort sajnálatos módon lehetne folytatni, de tényleg nem célom a kákán is csomót keresni, a nádon viszont van csomó. Ha azt mondom, hogy Napóleon oroszországi hadjárata során 300 ezren estek el és több mint kétszer annyian fagytak halálra, akkor ugyancsak túlzok. A Grande Armée a császár hatalma csúcsán is legfeljebb 800 ezres volt, minden katona biztosan nem vett részt az oroszországi hadjáratban, 20 ezren hazatértek, tehát legalább 200 ezerrel nem tudunk elszámolni, ha a könyvnek hiszünk, és nem a történettudománynak. A szellemes, veretes fejezetcímek közül kilóg a sematikus, elcsépelt Moszkvai anzix.
Nem vennék rá mérget, hogy egy jezsuita szerzetes, még ha pappá szentelték is, galerót visel. Arra sem, hogy egy ókori kóser recept szerint élesztőt kell tenni a kalácsba, nem házi kovászt. Azt is nehéz ma már egyértelművé tenni, hogy a sekrestyés, a harangozó és más templomi segédszemélyzet lehet egyházfi, de a pap nem az! Jaltára sem utazunk, csak Jaltába. A csajka meg a sajka között – ahogy mondani szokás – két nagy és négy kisebb különbség van.
Félreértés ne essék, ezek szerkesztői hibák.
A szerző megteszi a magáét, amikor olyan sodró lendülettel, olyan érdekfeszítően és – ismétlem magam – a fordulatokat olyannyira mesterien használva szövi a történetet, hogy az magával ragad.
Jelenkori magyar könyvkiadásunk egyik leginkább sajnálatos jellemzője, hogy a szerkesztőnek neve van ugyan, csak a munkája nem látszik meg a végterméken – kivételek persze akadnak.
A szerzőnek más róható fel. A történetmesélésben egyedül az, hogy a lányok nagyon banális módon kerülnek párjaik karjaiba. Majdhogynem közönségesen. Kicsit több romantikával, kicsit több a hóditást és az elcsábulást feltáró történetvezetői leleménnyel sok női olvasót lehetett volna az író hódolói közé csábítani.
Nem tagadható az sem, hogy a narráció a nyelvi tisztaság, a stílus, az irály rovására megy. Itt térnék vissza arra, hogy ha fordították volna a szöveget. De nem fordították! Így nehéz a mai bulváros stílus olyan pongyolaságaival mit kezdeni, mint a „repkedtek a mínuszok”, vagy valaki „megmentése nem tűr halasztást”, vagy „egy slukkra” hajtja fel valaki azt, amit egy kortyra, egy húzásra is megihatott volna. Érdekes, hogy milyen az, amikor valakibe „a vízió beléhasít”. Meg ugye mindig mindenki „pakol”, akkor is, ha rakodik, becsomagol, eltesz, elraktároz, elhelyez. Igen, szinte hallani a reklámdumát: „és a kosz eltűnik”.
A kötetnek korrektora is van. Neki legalább a Ribanovot észre kellett volna vennie, hiszen mégis csak főszereplői nevet írtak el egy helyen. A toldalékolások esetében is lehetett volna alaposabb (a kiejtett hang nem követel meg kötőjelezést, még akkor sem, ha az s-t például sz-nek ejtjük).
Összegezve: örülök, hogy a kezembe került ez a könyv. Inspiráló, gondolatébresztő, ráadásul nagyon is olvastatja magát. Ha eddig nem lett volna világos: melegen ajánlom mindenkinek, mert elgondolkodtató, és ezen túlmenően rendkívül szórakoztató.
U.i.: Közben megtudtam, hogy van akkora smaragd, amekkorából kitelik a könyvben említett két legfontosabb relikvia. Ez tovább növeli örömömet, amely a könyv elolvasása után azóta is tart.
(Alexander G. Thomas – A Szent Grál-kód – Noran Libro Kiadó, 301 oldal, megjelent 2020-ban.)