Ábrándokat kerget Németország „legszomorúbb“ pártja, a balsors sújtotta SPD – írja a Focus című hírmagazin vendégkommentátora, Gabor Steingart. Régi dicsőségének nyoma sincs, a párt azonban – megtépázottan bár – mégis a hatalomban maradt. Ami szinte a csodával határos.

Öt tartományban, illetve Brémában és Hamburgban kormányoznak SPD-politikusok, nem szólva a párt hét miniszteréről Friedrich Merz szövetségi kabinetjében. Hogy ez így alakulhatott, nagyrészt hű szavazóinak köszönhető, s talán az új pártelnök, Lars Klingbeil is tesz majd valamit a szociáldemokráciáért – miután a napokban sikeres puccsot hajtott végre a csúfosan leszerepelt Olaf Scholz kárára. A volt kancellár bukását persze senki sem bánja, kivéve talán feleségét, Brittát, aki talán még örül is annak, hogy végre száz százalékban visszakapja „okostojás“ élettársát, akit a pártkongresszus szavazásán keményen megbüntettek.

Gabor Steingart szerint lényegében több illúzióval is le kellene a számolnia a mai SPD-nek. Mindenekelőtt nem kellene megszépítenie a múltat; mondván, hogy régen minden jobb volt: a szocdemek pártját – úgymond – egység és egyetértés, a teljes harmónia jellemezte.

Nem volt széthúzás? Már hogy ne lett volna! Willy Brandtnak rengeteg erőfeszítésébe került, hogy az SPD-ből Bad Godesbergben centrista néppártot faragjon. Ahogyan később Helmut Schmidtnek is sok fejtörést, küzdelmet okozott, hogy felsorakoztassa elvtársait a fegyverkezés mellett. Gerhard Schröder Agendájáról sem lehet elmondani, hogy közfelkiáltással fogadták volna el, sőt! Oskar Lafontaine, a szocdemek valódi vezére nyíltan szembe is szállt Schröderrel, és elhagyta a pártot.

Az SPD-nek tehát nem az egység ábrándját kellene kergetnie, hanem törekednie kell az ötletgazdagságra és a harciasságra. Nem csupán retorikailag, intellektuálisan kell megvívni a konfliktusait. Olykor elég csupán egy-egy találó poén, mint például Klingbeilnek az a frappáns megjegyzése, hogy Putyin nem egyenlő Gorbacsovval. A pártelnök így a kongresszuson még azelőtt kifogta a szelet a külpolitikáról kezdeményezett vitából, hogy az egyáltalán elkezdődött volna.

Illúzió továbbá – olvashatjuk a német hetilapban –, hogy a szocdem párt számára a balra tolódás jelentené a mentőövet. Hiszen az osztályharcnak már régen leáldozott, a kizsákmányolt proletárokból, a munkásokból és alkalmazottakból már rég öntudatos polgárok lettek. Drága terepjárókon száguldoznak, és katalógusokból rendelik meg előregyártott készházaikat, leendő saját otthonukat. Nem rettegnek a kapitalistáktól, sokkal inkább az adóhivataltól, vagy az építési hatóságtól, hogy építhetnek-e kertjükben úszómedencét.

Minden újraelosztási anomália ellenére ma már eléggé általános az éves mintegy hetvenezer eurós kereset, ami viszont magas jövedelemnek számít Németorszgában. Egyre többen csúsznak át a legmagasabb adókulcsba, s ez újabb fejtörést okoz a demokratikus szocializmus szószólóinak.

Az is hiú ábránd, hogy az SPD szavazóit „át lehetne nevelni“. Ők nem akarják, hogy politikusok gyámkodjanak felettük, és a szájukba rágják, hogy miről, mit gondoljanak. Megvan a magukhoz való eszük, ki tudják fejezni magukat, tehát nem kérnek a „nyelvleckékből“. Nem fogják szajkózni a pártzsargon lózungjait – az effajta kísérlet eleve kudarcra van ítélve. Az SPD szimpatizánsai, szavazói a párttól elsősorban érdekképviseletet remélnek.

A Focus kommentátora a populizmusban nemcsak veszélyt lát, hanem annak lehetőségét is, hogy a társadalmi gondok feltérképezéséhez a baloldali politizálás ösztönzést kaphat a tömegektől. A „népszerű“ témákat – az illegális migráció, a globalizmus problémáit – meg kell vitatni, nem maradhatnak tabuk. Ezek a viták nem veszélyeztetik a demokráciát, és a vitapartnerek sem ellenségeink, hanem a potenciális választóink – így kellene gondolkodniuk a szocdem politikusoknak.

Az SPD pártkongresszusán elhangzott jó néhány figyelmeztetés az Alternatíva Németországért (AfD) nevű párttal kapcsolatban. Híveinek többsége nyilvánvalóan nem egy új Hitlert szeretne. Talán csak egy második Helmut Schmidtet.

Végezetül azt fejtegeti Gabor Steingart a Focus hírmagazin hasábjain, hogy az új pártelnöknek most alaposan föl van adva a lecke. Újra kell gombolnia a mellényt: újra kell definiálnia, mi is az a szociáldemokrácia. Az SPD mindmáig a jóléti állammal „házalt” – mint baloldali vívmánnyal. Csakhogy tornyosulnak a gondok, mert a járulékfizetők számának csökkenése miatt bajba került a nyugdíj-, az egészség- és az ápolásbiztosítás. Nem baloldali vagy jobboldali, hanem ésszerű megoldásokat kell találni a bajok orvoslására. Elkerülhetetlennek látszik például a magántőkepiac bevonása, amely kiegészíthetné az állami vagyonalapokat.

Mindeközben a szociáldemokráciának arra is vigyáznia kell arra, hogy ne essen az önfeladás bűnébe.