Egy társadalom bizonyos körülmények között erősen emlékeztethet egy laktanyára, a benne levők pedig szolgálatban álló hivatásos, vagy tartalékos állományba sorolt katonaságra, és ha ez még nincs is teljesen így, az érzés, hogy milyen lenne, ha már így lenne, felkelthető. (A nyitó képen: Katonák a farönkön, 1916; foto: Fortepan / Kocsák család)
A kormány júniusban hozta meg azt a jogszabályt, hogy pénzadományért vagy egyéb hazafias cselekedetért katonai rendfokozatot lehet szerezni. Ez nagyon nagy ajándék, mert mire a dolgok oda jutnak, hogy az a bizonyos laktanya-érzés fizikai testet is ölt, nem mindegy, hogy az ember ezt sima bakaként vagy parolival éli-e meg. Világos: az egyik töltényhüvelyt lapátol, a másik lapátoltat, az egyik tiszti csicska, a másik csicskatulajdonos, az egyik lövészárok-töltelék, a másik meg, mire az árok már konkrétan hullahalmokat rejt, már rég a fronton túl jár, az osztrák Haagnál, nem messze Steyrtől.
Éppen ezért meglepő, hogy a magyar lakosság furcsa, mondhatni pimasz érdektelenséget árul el a kormányzati nagylelkűség eme megnyilvánulásával kapcsolatban, miközben tudja, hogy a befizetett pénzéből Leopard 2A7 tankok, KC-390 es szállító repülők, és NASAMS közepes hatótávolságú rakétarendszerek lesznek a haza javára. Magyarán: a kutya nem veszi a rangokat és címeket, bár talán erről nem is a publikum tehet, hanem maga a hadsereg.
Lássuk be, a mi háborús szerepléseink sosem jelentették sem a hadművészet csúcsát, de még azt sem, hogy armadáink valaha is képesek lettek volna a már fent említett haza idegen megszállásának megakadályozására. Ergo: abból, hogy valaki magyar százados, vagy törzszászlós, ugyan, miként keletkezhet olyasfajta érzéki öröm, amivel egy angol vagy török a bakancsszíját legényesen meghúzza? Valljuk be, sehogy.
Innentől kétfelé ágaznak utak. Lehet a homályba tűnt régi dicsőség nyomába eredve valaha volt rangokat árulni például, kezdve mindjárt a pajtásnál. A XVIII. században a pajtások hárman alkották a legkisebb katonai közösséget, egy öreg katona és két újonc, együtt főztek-laktak. Ha ez kevés, mehetünk feljebb is, ahogy a vevő parancsolja, van itt a monarchiából hadapród, számvevő altiszt (a közbeszerzések ura, nem akárki!), alhangyának becézett alhadnagyság, esetleg még korábbról viceóbester, brigadéros, generális főstrázsamester, egyebek. Régi stílusú mundér, paroli, német vezényleti könyv. Kis felárral.
Vagy itt van a másik lehetőség: idegen tollak, de győztes tollak. A mi legyőzőink tollai, de ahogy látom, a magyar csak az erőhöz húz, önérzete nincsen neki egyáltalán. Ezért javasolnám a török beglerbég, vagy bejler-bej rangokat, esetleg a janicsár agát, aki elrabolt magyar gyerekekből is remek katonát faragott, és a kapudán-pasát. Nem tudom, mi az, de tekintélyesen hangzik. A mladsij-szerzsant, a kisőrmester, már nem annyira, viszont milyen ismerős, nemde? Akárcsak a jefrejtor, az őrvezető, a palkovnyik, tehát a parancsnok, és a KGB major, ma már FSZB őrnagy.
Csupa húzós ötlet itt, a XXI. század húszas éveiben. Csak hát persze kár, hogy ezek nem igazi rangok, csak játszásiból lehet megvenni őket, hiába rakjuk fel a megfelelő csillagokat, a szembejövő idegen katona csak rövidet kacag a gyorsan megeresztett rövid sorozat előtt. Ennyi volt az uraság, nem nagy üzlet.
Nem csoda, ha inkább pálinkára költünk, ami a legénységi hálóban a kályha mellett kijáró tégla mögötti lyukban jól eldugható.