Címadó tudósainkról külön-külön is készülhetne méltató írás, ám hogy közösen szerepelnek cikkünkben, annak a magyarázata: Ázsia szívében mindkettőjükről ugyanabban az időben és ugyanabban a hegységben neveztek el egy-egy csúcsot…
A Dzsitim-tau vonulat egyik, több mint hatezer méteres magasságba tornyosuló ormát Lóczy Lajosról, az eljegesedett Koksal-tau egyik, hasonlóan hatalmas, a tudomány számára addig ismeretlen, festői sziklabércét Cholnoky Jenőről nevezte el Princz Gyula tudós-utazó, így magyar neveket rajzolva fel a Tien-san térképére.
Hősünk bronz mellszobra 2019 decembere óta áll a TTK Lágymányosi Campusának Déli épületében. A térplasztika Szabó Gábor szobrászművész alkotása.
A kiegyezéstől az I. világháborúig tartó időszak a hazai földtudományok felvirágzásának kora is volt. Akkor élt és alkotott Lóczy Lajos (1849–1920), akit két tudományterület, a földtan és a földrajz is kiemelkedő művelőjeként tart számon. Egyetemi tanulmányait a Zürichi Polytechnikumban végezte 1870–74 között, hazatérve geológusként kezdte meg pályafutását.
A Magyar Nemzeti Múzeum Ásványtárában dolgozott, majd 1877–80 között beutazta Jáva, India és Kína jó részét, s az ott gyűjtött hatalmas anyagból készített, angolul és németül is megjelent monográfiája világhíressé tette. Legnevezetesebb eredménye, hogy elsőként ismerte fel a Himalája takaróredős szerkezetét, sőt, szerkezetföldtani megfontolások alapján feltételezte és térképére fel is rajzolta a Transzhimalája vonulatát. Eredményei láttán a londoni Royal Geographical Society tiszteleti tagjai közé emelte.
Lóczy 1886-ban nyilvános rendkívüli tanári kinevezést kapott a Királyi József Műegyetemre,1889-ben pedig megpályázta a Budapesti Tudományegyetemen megüresedett földrajz-professzori állást. Nem csalódtak azok, akik a negyvenéves Lóczytól új szemléletű földrajz hazai meghonosítását, a természettudományos gondolkodás bevezetését és modern földrajzi szakemberek nevelését várták. Lóczy előadásainak gerincéül az általános természeti – akkori szóhasználattal – fizikai földrajzot választotta, és a leíró földrajz óraszámát erősen csökkentette, ugyanakkor a gyakorlatok számát látványosan növelte.
Teljesen új elem volt a tanrendben a rendszeres kirándulások meghirdetése, ami napjainkig élő hagyomány. Kirándulásainak nagy híre támadt, és csapatostul jöttek hozzá a külföldi diákok is.
Egyetemi elfoglaltságai mellett alaposan kivette részét a földrajzi közéletből: 1891-ben megválasztották a Magyar Földrajzi Társaság elnökének, s akkor indította el világra szóló vállalkozását, a Balaton tudományos tanulmányozását. Lóczy lett 1909-ben a Magyar Királyi Földtani Intézet igazgatója.
„A nagy mester szelleme itt lebeg körülöttünk, és segít munkánkban” –jegyezte fel Lóczyról Cholnoky Jenő (1870–1950), ugyancsak földrajztudós és kelet-ázsiai utazó, akinek a földrajz iránti érdeklődése már veszprémi középiskolás korában megmutatkozott. A műegyetemi évek alatt is sokat utazott; az egyik nyári szünetben például gyalog bebarangolta egész Erdélyt. A mérnöki doktori oklevél megszerzése után Lóczy Lajos meghívta őt maga mellé asszisztensnek a tudományi egyetem földrajz tanszékére.
Cholnoky Jenő domborművű képe Érden, a Magyar Földrajzi Múzeumban látható, Domokos Béla alkotása.
Cholnoky Jenő életének legnagyobb vállalkozása az expedíció volt, melyet 1896–98-ban tett Kínában. 1897 júliusában francia vállalkozók keresték fel, és jó fizetést kínáltak neki, ha megvizsgálja a mandzsúriai arany- és ezüstbányákat. Hősünk így eljuthatott a tervében nem szereplő távoli, ismeretlen vidékekre is. Munkájában kitűnően kamatoztatta mérnöki tudását, elsősorban vízépítési és földméréstani ismereteit. Útinaplója a néprajztudomány számára is örökbecsű. Emellett Európa csaknem valamennyi országát bejárta, 1912-ben Észak-Amerikát is átszelte, az Atlanti-óceántól a Csendes-óceán partjáig. Külön nagy érdeme, hogy a földrajztudomány szakmai eredményeit egyszerű szavakkal a nagyközönség számára is könnyen érthetővé tudta tenni. Mindmáig a hazai geográfia legközkedveltebb, népszerű írója, az antikváriumokban könyvei igen keresettek.
Lóczy ajánlására 1896-ban szerény ösztöndíjjal Kínába ment tanulmányútra, ahonnan másfél év után temérdek tapasztalattal tért haza, melyből egész életén át merített. Még 1898-ban adjunktussá nevezték ki a földrajzi tanszékre. A mérnöki diploma mellé 1903-ban megszerezte második doktori oklevelét is geográfiából; 1905-től 14 évet töltött Kolozsvárott, és magas színvonalra emelte az egyetemi oktatást. Az I. világháború végén Kolozsvárra bevonultak a románok, Cholnoky 1919 novemberében egy vasúti tehervagonban érkezett meg Budapestre családjával együtt. 1921-ben kinevezték a budapesti tudományegyetem tanárává. Kitartómunkával sikerült újra nemzetközi színvonalra emelnie a hazai földrajzoktatást. A II. világháború évei alatt írta élete egyik fő művét, az ötkötetes Emberföldrajzot. Elhatalmasodó rákbetegsége következtében nyolcvanéves korában elhunyt.
És most lássuk a hegycsúcsok elnevezését. Princz Gyula maga is jeles utazó volt, Almásy György („Az angol beteg” Almásy László édesapja) 1906-ban meghívta őt közép-ázsiai expedíciójára. A kutatóúton tanulmányozták és feltérképezték a Tien-san hegyláncait, s az Iszik-Kul (kirgizül Iszik-köl) tótól délre eső egyik vonulat legmagasabb pontjának ő adta a Lóczy nevet, egy másik sziklacsúcsot pedig Cholnokyról nevezett el.
Második kutatóútján, 1909-ben még részletesebben feltárta a hegységet, expedícióinak eredményéről Utazásaim Belső-Ázsiában és Ázsia szívében című munkáiban számolt be. Könyveiben rajzokat is közölt a csúcsokról.
Cikkünk írása közben megkerestük a kirgiz külügyminisztériumot, fényképeket kértünk a jeles magaslatokról, ám a biskeki sajtófőosztályról eddig nem érkezett válasz. Ezt jobb esetben magyarázhatjuk, hogy a szovjet időkben sok hegycsúcs új elnevezést kapott, s a Kirgizisztán önállóvá válása óta eltelt három évtizedben még nem került sor a bennünket különösen érdeklő hegyek nevének felülvizsgálatára, újbóli meghatározására…
Nagyon köszönjük Kubassek János és Farkas Péter Gábor segítségét.