(Írta: Politzer Tamás / galamus.hu) A mai idők szavát, oktatási politikáját megértve lemondok a jogi kari felvételizésről, nem terhelem az egyetemi keretszámot és hozzátartozóim apadó, hamarosan már nem létező pénztartalékát, talán hasznosabb leszek hazámnak, ha madártani ismereteimet magántanulóként önmagam finanszírozom, gyarapítom, hasznosítom.
Dehogy használom én a fránya ornitológia kifejezést, hisz’ van arra magyar, jobban mondva nemzeti szó is.
A nemzeti madártani ismeretek hasznosítása sem nélkülözheti azonban a nemzetpolitikai – vagy annak vélt – fészekrakást, ezért e röpdolgozat néhány sora időnként elkalandozik a természettudományos ismeretektől.
Nem árt ugyanis, ha néhány előremutató politikai, társadalmi écát a szemellenzős madarasok is felcsipegetnek és megszíveltetnek a gyanútlan olvasóval.
A magyar történelem és mindennapok írott és íratlan, felemelő vagy szégyenteljes, üdvözítő vagy feledhető emlékei, jelenségei között két legendás madár is szerepel: az egyik a turul, a másik a páva.
Jelkép mindegyik. Kedvelt vagy gyűlölt. Rémisztő vagy felemelő. Kinek ez, kinek az.
Közös bennük, hogy mára nemzeti egységre egyik sem ösztönöz, hiába próbálja ezt elérni bárki bármelyik eszme oldaláról.
Kérdés persze (szónoki), hogy miért kellene is minden felemelő vagy borzalmas emlékű jelkép tekintetében egység?
Vagy a felhasználóik eszmeisége, tettei okán, vagy azért, mert a hatalom sugallja, erőlteti, értelmezi, használtatja, bizony a többség elhessenti a vészjóslóan suhogó szárnyakat.
Én még nem láttam turult, még egyetlen madártani kutatótársam sem tudta eldönteni, igazolni, bizonyítani ugyanis, hogy ez a madár sólyom-e vagy sas-e?
(Még Brehm sem említi, pedig a sólymok, solymászok magyar vonatkozásait sokat emlegeti.)
Mindegy is, a turulnak is van szép, magyar és nemzeti legendája, mondavilága, aztán szokás szerint a politika belepiszkított a fészkébe (is).
Egyes – mit, egyes, tömeges! – idióta eleink bel- és külhoni hatalmi támogatással, nagyon-nagyon rossz eszmék dicsőítésére, tettek magyarázatára használták. Az elemi iskolából 1944-ben örökre kimaradt egykori féltestvéreim mesélhetnének róla…
A ma turulszobrot, -jelvényt, -jelzőt kedvelők elfeledtek valamit mondani arról, hogy e madár-jelkép sok száz esztendős történetéből, életrajzából törölni illenék néhány ordas évtizedet, hogy feledni segítsenek…
Azt hittem a madártani kutatásaim elején, hogy a pávával könnyebb a helyzet, hisz’ jó és szép emlékű szárnyas. Gyerekkorunkban folyton azt rikoltoztuk a Balogh jegyzőék pulykáinak: szebb a páva, mint a pulyka, rút, rút, rút… A pulykák válaszként torokhangon feleseltek, a büszke páva meg csak billegette díszes, színes farktollait a kerekes kút káváján.
De félre a személyeskedéssel! Repdessünk az egyetemesség irányába. Elment már a kedvem a pávától, amióta a pávatánc emlegetéséről nem az Ady által megírt kényesség, büszkeség, a napszédítő tollak látványa ugrik be, hanem a kormányzati rangra emelkedett kétszínűség.
Madártanhoz talán köze nincs, ám – az önjelölt és botlábú tanítvánnyal ellentétben – a pávatánc helyett én még mindig azt várnám:
„Hírrel hirdessétek: másképpen lesz holnap.”
Ha nem így lesz, más szárnyasokat kell majd a jelképek közé emelni, azokat, amelyek gyakorlott túlélők, talán azért, mert a tápláléklánc tekintetében sem válogatósak, s a kánikulát, a zimankós teleket is jól bírják.
Nem véletlen, hogy a nemzeti szólásmondás egyik gyöngyszeme így szól: amíg lócitrom van, addig veréb is van.