(Szerző: Zöldi László) Médiatanári pályafutásom alatt több száz magyarpéterrel találkoztam. Általában másoddiplomások voltak, akik újságot vagy portált alapítottak, szerették volna befolyásolandó a helyi közvéleményt, esetleg irányítandó is. Egyetem helyett főiskolára jelentkeztek, mert ott a stúdium rövidebb ideig tartott.
Közülük sokan újságírók lettek, vagy tucatnyian pedig polgármesterek. Körülbelül ugyanazokkal a tévhitekkel érkeztek a főiskolára, de most már megbízható ismeretekkel, kiforrott médiaszemlélettel nagyot nem tévedhetnek. Ahogy elnézem, Magyar Pétertől nem áll távol a korrigálás. Bár politikusként kínosabb nyilvánosan pontosítani önmagunkat, mint magánemberként felkészülni a nyilvánosság megpróbáltatásaira.
Mindez arról jutott az eszembe, hogy a pályakezdő politikus a napokban összefoglalta ismereteit a nyilvánosságról. Mint majdnem mindent, ezt is a digitális üzenőfalán tette, ott érzi magát
biztonságban. Többször is kifejtette, hogy amikor még volt felesége, aki igazságügyi miniszterként szolgálta az Orbán-rendszert, ő szerkesztette Varga Judit fészbukos üzenőfalát. Válás után és a hatalomgyakorlásból kiábrándulva is maradt az online kályhánál. Tudomásul vette, hogy vannak újságírók, akik abból élnek, hogy kérdezgetik a politikusokat, mégis a közösségi médiát tekinti a jövőteremtés leghatékonyabb eszközének.
Bejegyzésében utalt Deák Ferencre, aki szerinte egyetlen mondatra korlátozta volna a sajtótörvényt. Van ilyen szállóige, az eredete azonban homályba vész.
Mégis örülök, hogy Magyar Péter szóba hozta. Azt jelenti ugyanis, hogy házi könyvtárában megtalálható Tóth Béla „Szájrul szájra” című könyve. Az 1901-i kiadásban a kitűnő művelődéstörténész ötoldalnyi elemzést szentelt Deák Ferenc szállóigéinek. Kilenc közül nyolc eredetét tisztázta, az egyetlen tisztázatlant így intézte el: „Deák Ferenc gyakran mondogatta bizalmas körben: Ha tőlem függene, a sajtótörvénynek csak egy paragrafusa volna: hazudni nem szabad.”
E mondatot Magyar Péter szó szerint közölte. Csakhogy a szakirodalomban megszólalók egyelőre nem foglaltak állást az eredet kérdésében. Zavarja őket, hogy a „haza bölcse” csupán egyszer, 1848 közepén öt hónapig, a Batthyány-kormány igazságügyi minisztereként volt olyan helyzetben, hogy szerepet játszhasson bármiféle sajtótörvény elfogadásában. Nem zárom ki, hogy esetleg interpellálták az országgyűlésben, és e frappáns mondattal zárta volna rövidre a sajtószabadság ügyét.
Magyar Péter helyében így fogalmaztam volna: „Deák Ferencnek tulajdonítják azt a mondást, hogy „Ha tőlem függene, a sajtótörvénynek csak egy paragrafusa volna: hazudni nem szabad”.
Ama bizonyos kísérlet pedig abban nyilvánult meg, hogy a TISZA-párti politikus igyekszik lerázni magáról a buborékban élő médiaelit ellenőrzését. Úgy véli, jobban járna, ha közvetlenül, az újságírók közreműködése nélkül tartana kapcsolatot a politikustársaival. Közvetítők nélkül kevésbé torzulna el a
véleménye, ráadásul igazságát sok emberhez juttathatná el.
Okfejtésében van logika. A világháló lehetővé teszi, hogy a politikusok elkerüljék a kínos kérdéseket.
A közösségi médiában is vannak persze kérdések, ezeket azonban az üzenőfal gazdája teszi fel önmagának. Ezzel magyarázható, hogy a rádió- vagy tévéstúdióban a fészbukon gyakorló vendég a kérdező műsorvezető jelenlétében is kérdéseket tesz föl önmagának. Ezt a legtöbb műsorvezető elviseli, holott éppen most teszik zárójelbe a szakmáját. Ettől azonban még kérdés a kérdés: szükség lesz-é a jövőben olyan médiumokra, amelyekben újságírók (műsorvezetők) lépnek az interjúalany és a médiafogyasztók közé?
A kényszerhelyzeteket kerülné el Magyar Péter azzal, hogy ellenőrizné az újságírókat, ha már (még) léteznek. Ezt bejegyzésében nem is titkolja, bár ezzel nem találta föl a spanyolviaszt. Irodalma van ama ellentmondásnak, hogy a politikusok az újságírókat akarják ellenőrizni, az újságírók pedig a politikusokat. Mi, újságírók húzhatjuk a rövidebbet, elvégre a törvényeket a politikusok hozzák. Például a kétezres évek végén a kormányzó szocialista és az ellenzéki fideszes képviselők közösen készítettek egy törvénytervezet a nyilvánosság kívánatos felügyeletéről.
A jogszabály-tervezetet elsöpörte a közfelháborodás, félő azonban, hogy ez volt az újságírók utolsó sikeres véleményformáló akciója. Azóta visszaszorultak a hagyományos (papír alapú) újságok, és bennük a hagyományos eszközökkel dolgozó újságírók. Az online világban pedig a politikusok a közösségi üzenőfalukon magukat kérdezik. Ebben a helyzetben fejtette ki Magyar Péter többször is, legutóbb tegnap, hogy a média a negyedik hatalmi ág, amit azonban senki sem ellenőriz. (Pontos idézet a bejegyzésem utáni összeállításban.)
Ezt sok újságíró vallja – tévesen. Mindkét hivatásrend a hatalmi ágak XVIII. századi elméletéből indul ki. Az első hatalmi ág ugyebár a törvényhozás, a második a végrehajtás (a kormányzás), a harmadik az igazságszolgáltatás. A törvényeket a választott képviselők fogadják el, akik épp úgy ellenőrizni óhajtják a
miniszterek tevékenységét, mint az ügyészek és a bírók. Igen ám, csakhogy minden végrehajtó hatalom igyekszik lerázni magáról a másik két hatalmi ág fürkésző tekintetét. És mert ez elég gyakran sikerül is neki, óhatatlanul színre lép a nyilvánosság eszközrendszere, amIt újságírók működtetnek.
A kormányzatnak alávetett parlament és igazságszolgáltatás helyett próbáljuk ellenőrizni a hatalom gyakorlását. E helyettesítő mozzanatból fakad az újságírói önhittség, hogy mi alkotjuk a negyedik hatalmi ágat. A hatalmi helyzet téveszt meg bennünket. Nem az a dolgunk ugyanis, hogy politikai aktivistaként ítéljük meg a másik oldal politikusait. (Ez okkal idegesíti Magyar Pétert.) El kéne ismernünk, hogy választott politikusok hozzák meg a döntéseket. A mi lehetőségünk arra korlátozódik, hogy azt firtassuk: miért éppen ezt a döntést hozták, és miért éppen így valósítják meg?
Ebből következik az, ami a félhivatalos Fidesz-felfogást jellemzi. Ha az újságírók nem választott személyiségek, akkor a média nem is hatalmi ág. De ha nem hatalmi ág – fűzöm hozzá –, akkor Magyar Péter Montesqieu-n nevelkedett jogász a korrupt, de választott politikusok után a választópolgárokkal miért akarja leváltatni a nem választott médiaelit tagjait?
Itt áll előttünk egy pályakezdő politikus. Homályos eredetű, Deák Ferencnek tulajdonított, nemzeti liberális szellemiségű mondatból indult ki. Megtanulta a hatalmi ágak szétválasztását, az Orbán-kormány tevékenységét fürkésző újságírókat mégis besorolja a negyediknek vélt hatalmi ágba, és ellenőrizni akarja
őket. A kérdezésre kárhoztat minket, de csak addig, amíg a világháló és a közösségi média segítségével meg nem szünteti a közreműködésünket.
Elismerem, hogy eme gondolatmenetben vannak figyelemre méltó elképzelések. A pályakezdő politikus nyilvánosságszemlélete mégis kusza, korrigálásra szorul.
Aligha ártana, ha Magyar Péter átrágná magát egy-két tankönyvön. Figyelmébe ajánlom például az Általános médiaismeret című kézikönyvet, amelyet szerkesztettem és egy rádiós meg egy tévés kollégával együtt meg is írtunk. Szívesen dedikálunk neki egy tiszteletpéldányt.