Itt van ez az új könyv, az „Ólomszív” – Zoltán Gábortól. Régi témája kap új színeket, mély sötét árnyalatokat. Már az első, hasonló tárgykörben írt „Orgia” (2016) című regénye is – hogy divatosan határozzam meg – rendesen bevitt egy gyomrost. No, ez meg aztán szívlapáttal csap fejbe. Itt élünk, véreim! Ebben a mocsokban született új ország. Született új ország?

A budai XII. kerület különös esszenciáját szolgáltatja a nem is oly rég volt magyar múlt szégyenletes történetének. A sűrűben persze ott az egész évezredes magyar valóság, amiben a tömeget alkotó szegények, a megnyomorítottak, a súlyos alávetettségüket nem is értők, a hozzájuk csatlakozó félművelt nacionalisták, a magukat okosnak tartó eltartott kisujjal meisseniből teázó, valamennyi másságot elutasítók mindenkori menekülőútja az újra és újra a megtalálni vélt vezér által kínált aktuális bűnbak megsemmisítése bármi áron. Az aljas ösztönök a butaság talaján bármikor bármeddig felkorbácsolhatóak. Így megy ez évezredek óta! Ne feledjük, mindig jön, aki erre építi politikai karrierjét!

Rendszerek jönnek mennek, ám Hunniában fikarcnyit sem változik a „néplélek”. Ne áltassuk magunkat, hogy nincsen ma is elemi igény Kun páterekre, Megadja Ferencekre, Bokor Dénesekre, hiszen Szálasi nimbuszát is őrizzük, hogy távolabbi „példaképeket” ne is említsek.

Zoltán Gábor mélyen ásta be magát a XII. kerületi, városmajori nyilasok történetének kutatásába, egy folyamat és a borzalmas események szétszálazásába és a szereplők személyiségének vizsgálatába. Sok megválaszolhatatlan kérdés van, de annyi még fellelhető a dokumentum is, hogy már egy második regény is születhetett a szerző tollából. Az Ólomszív (Pesti Kalligram, 2024) arra a briliáns ötletre építi fel a történetet, hogy egy ólomkatona kicsiny figurája jut el mindenhová, és lesz szemtanúja, az eseményeknek. Ólom Pál utazik izzadt tenyérben, női táskában, gyűrött zsebben, katonazubbonyban, áll rendületlenül polcon és asztalon, vitrinben, de mint egy nyomozó, figyel, töri a fejét, és kirakja a puzzle darabjait. Személyes sztorikból épül egy gyalázatos korszak története, és abból pedig eléggé pontos kép rajzolódik a nagy büdös magyar valóságról. Máig hat az érvényessége!

Kulcsfontosságú idézet a könyvből: „De Ólomban megképződött a gondolat, hogy a rendőrségnek és az ügyészeknek igazából nem is okoz fejtörést, hogy negyvennégy szentestéjén valaki kitalálta: Tamást és Klárát ki kell vinni a kertbe, és le kell lőni. Úgy képzelte, hogy egy angol krimiben, az angol bíróságon zajló perben, amikor a korona nevében vádolja meg az ügyész a vádlottat, a korona sértve érezné magát a Klára és Tamás nevű alattvalókat ért sérelem miatt, de itt nincs korona, és Klára szülein kívül senki, de senki nem érzi sértve magát a rajtuk esett sérelem miatt, egyáltalán, rajta, Ólom Pálon kívül senkinek föl sem tűnik ez.

Ólom azt sem érti, mi az, hogy nyolc-tíz zsidó. Nyolc és tíz között tudvalevőleg kettő a különbség. Már egyetlenegy emberi élet kioltásáért simán akasztanak Angliában, guillotine alá kerülnek elkövetők Franciaországban és villamosszékbe Amerikában. Itt meg nem kötnek bele abba, hogy Bokorék hány zsidót öltek meg szenteste!

És hogy kiket! Tessék felsorolni, kiket! Név szerint. És akkor azt is, hogy mikor kerültek be a nyilasházba, kinek a feljelentése alapján. Mert arra mi kíváncsiak vagyunk, és maga el fogja nekünk mondani. Ráérünk. Mondhatták volna neki, Ólom szerint. De nem mondták, és nem értek rá. Sürgősen fel kellett akasztaniuk Bokort.”

Így fordul az ikerregény nyomozós történetének második fele az események utóélete felé. Ólom Pál, a rendíthetetlen ólomkatona nem adja fel évtizedeken át, hogy megtalálja a valódi tettest, aki anno feladta és a biztos halálba küldte Klárát és Tamást. A tettes, ahogy nyomon követjük életét, sorsát, jól leképezi, hogy milyen sok elkövető úszta meg ezeket a rablásokat, nemi erőszakokat, gyilkosságokat bármiféle felelősségre vonás nélkül, és az is, hogy a magyar társadalom érdektelensége miatt mennyire torzult el az eseményekkel kapcsolatos emlékezet.

És itt állunk mi, az olvasók a mai életünkkel, és kinek-kinek vérmérséklete szerint marad a sírás, a dühödt ordítás, vagy csak az a keserűség, amikor látva látjuk hol élünk. Ott, ahol többségnek pont így van jól, ahol nem tudni, milyen élmények és sérelmek nyomán alap a rasszizmus, a kirekesztés, az antiszemitizmus, a másság mélységes gyűlölete. Elég ide születni a történelemben bármikor, hogy anyatejjel szívd magadba minden nyomorodra a bűnbakkeresést, vagy csak a csendes elfordulást és beletörődést ebbe a mentalitásba? Mi ez, genetikai kód?

Persze, látni kell, hogy a nagyvilág sem mentes az ordas eszmék, és az emberi természet legalantasabb ösztöneinek újraéledésétől és erősödésétől, ám azért a remény, hogy ott, ahol évszázados tapasztalása van az eredményes és előre vivő oktatás, a működő és mára már vérré vált demokrácia gyakorlatának, ott mindig lesz kellő józanság a megálljhoz.

De velünk mi lesz? Mi még a közeli múltunkkal sem számoltunk el. A jelenünk pedig tisztességes oktatás, és a demokrácia meg sem ismerése nélkül sötét jövőt vetít előre.