Az újságíró archívumából – az igazság szeletei (4.)

Még nincs vége, bár úgy látszik. Amikor a „kallódók”-sorozatnak ez a része megjelent, a krónikás nem is sejtette, hogy a szokásos körültekintése, alapossága ellenére (mai szóhasználattal) „nem sikerült kibontania a valóság minden részletét”. A megértéshez azonban előbb el kell olvasni ezt az 1966. február 15-én a Kisalföld című napilapban megjelent írást, majd pedig az utána következőt, hogy végül is (máig remélem) tiszta képet kapjon az érdeklődő.

«Ez alkalommal igen különös kallódó értékekkel hozott össze a sors. Mind a ketten textilgyári munkások, nem csüggedők. Olyanok, akik szorgalmuk és tudásuk révén figyelmet érdemelnek, de nem veszik észre őket.

Az asszony Molnár Lászlóné, a Richards Finomposztógyár soproni telepén dolgozik, cérnázó. Eredeti végzettsége gyors- és gépíró. Amikor kikerült az iskolából, nem kapott sem íróasztalt, sem írógépet, elment tehát a textiliparba. Évek óta három műszakban dolgozik. Naponta jár be (férjével együtt) Kapuvárról Sopronba, vonattal. Otthona albérlet. Hatéves kislánya az ősszel megy iskolába. A mama minden másnap igyekszik pontosan eljárni a textiltechnikumba; egyik héten délelőtt, a másikon délután van előadás. Negyedik évfolyamos. Leendő textiltechnikus. Átlagos tanulmányi eredménye 4,5–4,6.

– Sokszor kértem már, hogy helyezzenek át a gyár kapuvári egységébe. A válasz minden alkalommal ez volt: „Nincs hely”. Beletörődtem. Férjem és én felváltva rohanunk délutánonként az óvodába, hogy hazavigyük a kicsit. Ha éjszakás vagyok, megint csak futnom kell az állomásra, mert a vonatom hat húszkor indul. Szerencsém, hogy a többieknél néhány perccel előbb mehetek öltözni. – Igaz, igyekszem is, mert hiú vagyok a teljesítményemre. Tavalyi átlagom több volt 112 százaléknál. „A könnyűipar kiváló dolgozója” vagyok. Hiúság? (ismétli, csak önmagának mondja a következőket:) Le kell szoknom róla. Elfásulok az állandó rohanásban, már nem vagyok olyan, mint régen, fáradt vagyok; örülök, ha 3,5 leszek most félévkor…

– Azt hiszi, panaszkodom? Minek? Csak belül mardos egy kicsit az önérzetem, már magamban keresem a hibát, hogy mi az oka: eddig senki sem kérdezte tőlem, bírom-e az iramot, az iskolát, a munkát, a bejárást, a kilátástalan lakáshelyzetet. Igaz is, nálunk az volt szokásban a gyárban, hogy a technikusjelölteket a második évfolyam után kiemelik, könnyebb munkát adnak nekik. Nem akarok senkit sem vádolni, csak fájt, amikor megtudtam: egy társamat – még nyolc általánosa sem volt – előmunkássá nevezték ki, adminisztratív teendők ellátására. – Amikor a technikumot elkezdtem, a vezetőim azzal biztattak, hogy ne legyen gondom a jövőmmel, leendő beosztásommal. Nincs gondom vele, de úgy hiszem, nekik sem sok van ezzel…

A KISZ-titkár Várallyay Ilona nevét már sokszor hallottam. A soproni gyáregység KISZ-titkára két év óta. A városi KISZ-bizottság vb-tagja. Minden társadalmi megmozdulásban részt vesz, példaként említették megyei értekezleteken: agilis, célratörő, ügyes, politikailag, szakmailag jól képzett, jól irányítja az ifjúsági munkát. Csornán érettségizett a gimnáziumban. Anyagi körülményei nem engedték meg egyetemi továbbtanulását. Idős szüleinek még két gyermeket kell eltartaniuk. Három évvel ezelőtt textiltechnikusi oklevelet szerzett. (Második érettségi!) Akkor jelentkezett egyetemre. A vállalat nem járult hozzá. A személyzetis zsebében maradt a kérelem. Tavaly újra próbálkozott a gépészmérnöki karra; szeretne textiltechnológus lenni. Nem sikerült. A párttitkár mondta is neki: ne próbálkozzék, úgyis sok az elfoglaltsága.

Mégis megpróbálta a pótfelvételit a felsőfokú vegyipari technikumba. A gyáregységvezető így biztatta: „Felesleges, úgy sincs szükségünk ilyen szakosra”. (Később kitudódott, hogy egy másik fiatalnak viszont ajánlotta ezt a szakot.)

„Szeretnék műszaki állományba kerülni, három műszakban, segédművezetőként dolgozni. Apám most megy nyugdíjba: tizenhétéves húgom állás nélkül, öcsém hétesztendős. Azért, hogy segíthessek rajtuk, az úttörőházban adok órákat.”

A megoldás? A soproni városi KISZ-bizottság és a MTESZ aktívái (Várallyay Ilonával az élen!) összefogtak, hogy felmérjék a város ifjú mérnökei és technikusai közül kik dolgoznak saját szakmájukban, kiket hanyagolnak el. E felmérés szoros kapcsolatban van Sopron iparosításával (autóalkatrész-gyár stb.) A helyi textiltechnikum elég szakembert ad. A gépipari technikum a szükségesnél többet bocsát ki évente. A gépesek közül jó néhány elmegy otthonról vagy a textiliparban igyekszik elhelyezkedni. Áldatlan helyzet, semmiképpen sem egészséges állapot. A további rosszabbodást szeretnék a fiatalok megelőzni: a megfelelő szakembereket – figyelem be véve a gyárak fejlesztését műszaki színvonalának emelését – áthelyezésre javasolják, hogy ne kelljen máshonnan, akár a megyéből, akár a fővárosból szakembereket „importálni”. Helyben szeretnék őket továbbképezni: az idén Sopronban is megalakul a Mérnöki Továbbképző Intézet városi központja.

És addig is? Mi lesz Molnár Lászlónéval? És Várallyay Ilonával? És Lakos Erzsébet gyűrűsfonóval, akinek kereskedelmi technikumi érettségije van, és most Molnárné osztálytársa, és akit jóformán két-három hónaponként helyeznek ide-oda a gyárban, a meóról a statisztikára, onnan a raktárba és diktálónak a gépírók mellé?

«Az újságíró ars poeticája: „Ha van gondotok, örömötök, az az enyém is.”

Újságírói munkám során sok ember életével, küzdelmével, gondjával, boldogságával ismerkedtem már meg. Mindig arra törekedtem – és ezentúl is ez lesz a célom –, hogy azokon, akik bizalommal fordultak a párt sajtójához és hozzám, e sajtó munkásához ügyes-bajos dolgaikban, segítsek, ha kell, harcoljak is igazukért.

Ez a cél vezetett a „Kallódó értékek” című sorozatom megindításában. Anyagának összegyűjtése közben sok jogos sérelmet jegyeztem fel, és igyekeztem rájuk megoldást, orvoslást találni. A sorozat első cikkének megjelenése óta levélben, telefonon és személyesen érdeklődtek munkások, értelmiségiek, városi és falusi emberek, fiatalok, öregek egyaránt vélt és valódi sérelmük, problémájuk elintézése céljából. Voltak, akik nem saját ügyükben, hanem ismerőseik, barátaik ügyében kerestek fel. Legutóbb is így történt, amikor a Kisalföld 1966. február 15-i számában a Richards Finomposztógyár soproni telepének három munkásnőjével folytatott beszélgetésemet összegeztem a Kallódó értékek cím alatt.

Írtam az asszonyról – Molnár Lászlómé cérnázóról –, aki kiválóan dolgozik szakmájában, közben textiltechnikusi oklevélért küzd a két műszakos iskolában; gyereket nevel, naponta majdnem száz kilométert utazik munkahelyére és haza, őrlődik az albérlet és a megélhetés ezernyi gondja között… „Eddig senki sem kérdezte tőlem, bírom-e az iramot, az iskolát, a munkát, a bejárást, a kilátástalan lakáshelyzetet…”

Molnár Lászlóné önvallomása és bírálata (miszerint egyik munkatársát, habár iskolai végzettsége az övénél alacsonyabb, előmunkássá nevezték ki) őszintének és jogosnak látszott. Azonban az őszinteség is csak akkor teljes értékű, ha elmondója semmit sem hallgat el. Később tudtam meg, hogy a gyár vezetői bizony igyekeztek Molnárnén segíteni: kisgyermekét némi támogatással elhelyezték a kapuvári bölcsődében, és javasolták, hogy helyezkedjék el a győri Richards-gyárban, előbb-utóbb a lakásgondján is segítenének. E javaslat óta Molnárné nem jelentkezett. És – lehet, hogy erről nem tudott – a sajtó hasábjain keresztül az újságíróval együtt fájdalmat okozott egy másik anyának, ki azért lett előmunkás, mert gyermeke ápolása ezt okvetlenül szükségessé tette.

A KISZ-titkárról, Várallyai Ilonáról is írtam ebben a cikkben. Várallyai Ilona óhaját az újságban közöltem vezetőivel: „Szeretnék műszaki állományba kerülni, három műszakban, segédművezetőként dolgozni”. – Tavaly a soproni gyáregység vezetői javasolták Várallyai Ilonának és társainak, hogy alkalmaznák őket a szövő-előkészítőben segédművezetőként. Egyikük sem fogadta el a felkínált állást, habar onnan már csak egy lépés választotta volna el őket a műszaki állományú művezetői munkakörtől.

Való igaz, hogy Várallyai Ilona jelentkezett egyetemre is, és a személyzetis nem küldte el iratait az egyetemnek. Nem rosszindulatból, hanem azért, mert az az előadó, aki a gyárban a felvételi vizsgára előkészítette Várallyai Ilonát és társait, vállalta, hogy elvégzi a felvételire való jelentkezés adminisztrációját. Ígéretének nem tett eleget. A pótfelvételin nem felelt meg Várallyai Ilona. Pedig nagyon sokat tanult előtte. A párttitkárnak panaszkodott is, hogy injekciókat kap, egészségileg leromlott. A párttitkár igyekezett vigasztalni és megnyugtatni, hogy ne erőltesse a dolgot, mert első az egészsége…

A harmadik riportalany Lakos Erzsébet gyűrűsfonó volt. Kifogásolta, hogy mindig helyettesíteni küldik az irodákba, és sehol sem tud megállapodni. Ezt is megírtam. és megint csak az ellenkezőjét értem el vele, mint amit szerettem volna. Lakos Erzsébet később kijelentette: „Jó is, hogy az irodákban helyettesítek, mivel nem felejtem el a technikumban tanultakat!” – Ezt azonban az újságíró már nem hallhatta, mivel a cikk megjelenése után, a vállalat vezetőivel folytatott beszélgetéskor hangzott el.

Most, amikor mindezt leírom, nem azzal a szándékkal teszem, hogy riportalanyaim magatartását elítéljem. Értékes, becsületes emberek ők, hiszen küzdenek sorsuk helyes alakulásáért, munkatársaik szeretetéért, munkahelyi vezetőik, elvtársaik elismerő szavaiért. E gondolatokat az keltette bennem, hogy panaszosaim annak idején elfeledkeztek egy pillanatra a teljes őszinteségről, és a munkaadójuk iránti háláról is, és elfeledték elmondani az újságírónak azt, amit az érem másik oldalára vésett fel az élet nagy ötvöse: a jó tetteket.

Jómagam is tévedtem, nem csak a három munkásnő. Elnézést kérek azoktól, kiket a legutóbbi „Kallódó értékek”-ben akaratlanul megbántottam.» (A fenti írás 1966. március 5-én jelent meg a Győr-Sopron megyei napilapban.)

Kallódó értékek (1.)

Kallódó értékek (2.)

Kallódó értékek (3.)