Berlini fal, berlini falak – egy darabka történelem

Az asszony, Eta, a friedrichstrassei magasvasúti határátkelőnél lépett (volna) át Nyugat-Berlinbe, amikor – a szokásostól eltérően – az útlevélvizsgálat után megállította egy keletnémet (NDK-i) vámos. (A nyitó képen: épül a (jelképesen és a valóságban is) a két világrendszert elválasztó berlini fal “Malter’ Ulbricht utasítására 1961. augusztus második felében.)

– Nyissa ki a táskáját! – utasította porosz határozottsággal. A feleségemet épp ez a hangnem ingerelte fel, amihez járult még némi riadalom: a táskájában ugyanis pesti gyógyszerreceptek voltak, amelyeket csak Nyugat-Berlinben lehetett kiváltani. Ezért biztos, ami biztos, magyaros bátorsággal reagált.

Egy darabka a berlini falból…

– Nem nyitom ki! – válaszolta. A vámos, aki nyilván nem szokott az ellenkezéshez, meghökkent és megismételte az utasítást, és azt akarta, hogy Eta menjen be a vámosok szolgálati helyiségébe. Az asszony megismételte a “nemet”, s azt is, hogy tapodtat sem mozdul. A szokatlan és emelt hangú párbeszéd kellő feltűnést is keltett. Végül a feleségem javasolt megoldást:

– Hívják fel a magyar nagykövetséget, és ott mondják meg, mit akarnak!

A vámtiszt elfogadta az alkut, kellő őrizet alá helyezte Etát, majd elűnt. Amikor néhány perc múlva visszajött, a határozottsága nem változott ugyan, de a keménysége udvariasságba váltott.

– Asszonyom, mehet! Viszontlátásra! – mondta, és tisztelgett.

Negyvennyolc órán belül – persze, „kalap alatt” – megtudtam: a vámos távollétének percei alatt az ügy megjárta a Stasi (az NDK állambiztonsági szolgálata) több irodáját, az NDK külügyminisztériumát és a berlini pártközpontot. Ott született meg végül az engedély Gerd Vehres, a későbbi és utolsó budapesti NDK-nagykövet jóvoltából: engedjék átKocsisnét.

Ez a hír jutott el az ellenőrzési szolgálati utak közül kettőn is egészen Erich Honeckerig, az államfő-pártfőtitkárig. Az állambiztonság és a pártközpont két, egymástól független csatornáján. Mert egymást is ellenőrizték.

Mert a Stasi mindenütt jelen volt. Ahogyan akkor is, amikor Kádár János egyik berlini látogatását megelőzően – nem véletlenül annak tudatában, hogy a telefonlehallgatás a személyes ellenőrzés része –, felhívtam Pintér Istvánt, a Népszabadság berlini tudósítóját, és borús hangon közöltem vele:

– Most szóltak, hogy a magyar delegáció sajtóközpontját az MTI-irodában fogják berendezni, és akár Kádár is ide jöhet. Tudod, milyen lerobbant: az enyémek a legkoszosabb falai egész Berlinben. Két éve hiába könyörgöm a diplomataellátó szolgálatnak, nem hozzák rendbe, mert én nem nyugatnémet márkával fizetem a számlát. Most képzeld magad a helyembe, ha idejön az Öreg…

Az történt, amire számítottam, csak még gyorsabban. Már másnap megjelent a tudósítói irodában egy termetes férfiú, és az MTI-ügyben felelős tatarozóbrigád vezetőjeként mutatkozott be. Kérte, járuljak hozzá, hogy másnap reggel dolgozni kezdjen a falaimon a teljes csapatával. Nem ellenkeztem, és a fickók pár nap alatt újjávarázsolták nem csupán az irodát, hanem az egész lakást (miután a „szerkesztőség” a családi otthon egyik szobája volt). De mégsem ez volt a meglepetések csúcsa, hanem az, hogy az MTI talán még ma is várja a tatarozás számláját.

Hónapokkal később szivárgott be hozzám a magyarázat:

– Csak nem gondolod, hogy az állambiztonság számlát küld a munkájáról? A pártközpontban a csúcsig jutott el a panaszod, ott intézkedtek, hogy a Stasi azonnal lépjen. Nekik meg az volt a legegyszerűbb, hogy a saját embereiket küldték el hozzád.

Nem vicc.

Ahogyan az sem, ami most jön! Nemrég megjelent Dalos Györgynek a szocializmus kelet-európai vicceit tartalmazó könyve: „Világ proletárjai, bocsássatok meg!” címmel. Erről jutott eszembe egy másik történetem – ha már Dalos az ideje nagy részét Berlinben tölti, s ezt a könyvét is német olvasóknak írta eredetileg.

MTI-tudósítói éveimben egy alkalommal feltűnt nekem egy érdekes tábla az NDK Bélyeggyűjtő-szövetségének székházában, a lépcsőházban. Az épület a Leipziger Strasse és a Friedrichstrasse találkozásának tőszomszédságában volt, vagyis egyetlen sarokra a Kelet- és Nyugat-Berlint elválasztó faltól, a történelem előre gyártott kegyetlen grimaszától, az éppen az 1961-ben épített, a várost kettészelő falhoz vezető Mauer Strasse-től (Fal utcából!) és az (eredetileg) szövetséges hatalmak, továbbá az NDK által közösen használt ellenőrző (határátlépő) ponttól, a Checkpoint Charlie-tól. A tábla felirata ennyi volt: „Fluchtweg!” – azaz a menekülőút (persze tűz esetére). S egy nyíl, ami félreérthetetlenül Nyugat, a határátkelő pont felé mutatott. Amikor megláttam, kitört belőlem a röhögés.

…és egy darabka a vasfüggönyből.  

Amikor elmúlt, visszaballagtam német filatelista barátaimhoz, kihívtam a lépcsőházba az elnököt, Peter Fischert és rámutattam a táblára. „Érted?” – kérdeztem, mire ő hökkenten annyit válaszolt: „Nem, nem értem”. Erre én a feliratra meg a nyílra mutattam, és csak annyit mondtam: „Irány az államhatár!” Neki erre esett le az álla, és egyetlen szó nélkül visszasietett az irodájába.

Engedtessék meg a szerkesztőnek, hogy ehhez a sztorihoz csatlakozván emlékezzék meg egy hasonlóról. Valamikor, az 1980-as években a Stern című nyugatnémet hírmagazin címlapján a kelet-berlini Strasse der Befreiung út átépítésének a képével jelent meg, rajta a szokásos közlekedési táblával, amelyen ez az egyébként szokásos szöveg állt: „Strasse der Befreiung gesperrt!” Aki nem tud németül, annak itt a fordítás: „A Felszabadulás útja zárva!”)

Másnap kíváncsiságból visszamentem: a felirat eltűnt.

Aztán – a németek, Európa és a világ szerencséjére – 1989-ben a nyomorúságos fal is. Csak a Mauerstrasse maradt a megszokott helyén… A témához kapcsolódó további írásaink: Az újságíró archívumából – szabad az út NyugatraAz újságíró archívumából: az utolsó nemzeti ünnepAz újságíró archívumából – a vasfüggönybontás előtt, közben és után