A helyzet nehéz, mondta Orbán Viktor, de már a célegyenesben vagyunk. Fel sem kaptuk a fejünket erre a mondatra, megszoktuk már. Mi, magyarok, annyiszor voltunk már a célegyenesben, hogy egy vagy több célegyenes, nekünk nem oszt és nem szoroz. A szocializmusban például úgy mondták, hogy most egy kicsit összébb kell húzni a nadrágszíjat, hogy jövőre jobb legyen. És jövőre tényleg jobb (minél jobb?) lett, csak éppen jó nem lett soha.
De most már látjuk a fényt az alagút végén, igaz, a kétkedők ezt ironikusan úgy mondják, hogy „látjuk már az alagutat a fény végén”. Most megint a célegyenes jutott nekünk, vagyis, azért kellenek a lezárások, hogy aztán nyitni lehessen. Hogy dübörögjön a gazdaság, mert Magyarországnak működnie kell.
Volt már ilyen, sőt, gyakorlatilag mindig ez volt. Már csak néhányat kell aludnunk, és a célegyenesben beérjük, majd, még ugyancsak a cél előtt, lehajrázzuk Ausztriát (amely, persze, ezen szavak hallatán nyomban leáll és megmerevedik). Csak néznek majd a sógorok, irigykedve bámulják a hátunkat, amikor elhúzunk mellettük. Amúgy ők is a célegyenesben vannak, de az ő céljuk más, mint a miénk. Ők élni szeretnének, nem velünk versenyezni.
Felszámoljuk a szegénységet. Itt is a célegyenesben vagyunk, már csak egy kis ideig kell szegénynek lennünk, hogy aztán gazdagok lehessünk. De, legalábbis jómódúak, mert gazdagok nálunk nincsenek. Még Mészáros Lőrinc sem gazdag, hiába az ezermilliárdjai, ő éppen csak tehetős, és a felső középosztályhoz tartozik.
Ugyancsak célegyenesben vagyunk a munkanélküliség felszámolásában, ha nem jön közbe ez a mostani járvány, már megvalósult volna a teljes foglalkoztatottság. A munka alapú társadalom, ha úgy tetszik. És bár még mindig fogy a magyar, de nem annyira, mint még nem is oly rég. Itt is kedvezőek a változások, de még messzi a cél, és addig be kell érnünk a célegyenessel.
A magyar foci pedig, bárki bármit mond, újból jó lesz. Vannak bíztató jelek. Nem is kevés: bíztató jelekben már most nagyhatalom vagyunk, magunk mögött hagytuk a világot, az egy főre jutó (eső?) bíztató jelek tekintetében mindenki más mögöttünk kullog.
Mi, magyarok megszoktuk már ezt a célegyenesdit. Hogy nekünk a célegyenes az otthonunk, ez a hazánk, ez a mindig majdnem kész ország. Ahol már majdnem minden jó, és ahol, ha nem jön közbe semmi, valamikor még a mostaninál is jobb lesz.
Egyszer azért jó lenne már beérni a célba. Nem mintha ez volna a cél, mert mi a célegyenest céloztuk meg, inkább csak kíváncsiságból. Beérni, és körülnézni: milyen ott az élet, ahová annyira vágyunk.