„A nemzetközi gyakorlat szerint, ha a pénzpiacon veszek fel hitelt, akkor nagyon világos kondíciók mentén teszem azt, mindenféle politikai háttéralkuk nélkül, de miután a magyar kormány minden bizalmat eljátszott már a nemzetközi pénzügyi körök előtt, ezért Kínába kellett menni pénzért.” Egyebek között erről beszélt a Hírklikknek Inotai András (a képen), aki – szemben Varga Mihály pénzügyminiszter állításával – úgy látja, továbbra is rengeteg kétely lengi körbe a kínai fejlesztési bankoktól a tavasszal felvett, majd csak a nyáron bevallott ezermillió dolláros kölcsönt.

Az MTA Világgazdasági Kutatóintézetének egykori vezetője azt sem tartja kizártnak, hogy a letelepedési kötvények közelgő visszavásárlására kell a kormánynak a pénz. De az sem jobb, ha mi finanszírozzuk belőle a kínaiak – Orbánék által a mi pénzünkből amúgy is agyontámogatott – magyarországi beruházásait.

Varga Mihály a Magyar Nemzetnek adott interjúban azt állította, hogy a nemzetközi gyakorlat szerint a kormány nyilvánosságra hozta az ezermillió eurós – be nem jelentett, ám a Portfolió által kiszúrt – gigahitellel kapcsolatos információkat. Valóban nincs már titok a nagy kínai hitel körül? Minden rendben is van tehát?

Inotai András véleménye: Önmagában véve, ahogy a hitelt felvették, az már egy csomó titokra enged következtetni: mint ismert, áprilisban vették fel, de nem szóltak róla, s csak júliusban derült ki a ténye. Pusztán annyit tudunk, hogy szokatlan módon, rendkívül rövid, mindössze 3 év a lejárata. A kamatozásról nem tudható, hogy állandó vagy változó kamattal vették-e fel. Önmagában véve már az is gyanút kelt, hogy a célja banktitkot képez, miután csak annyit kommunikáltak, hogy energetikai és infrastrukturális projektekre szánják.

Nincs megnevezve tehát a konkrét cél, holott az ilyen összegű kölcsönök esetében nevesíteni illik, és szokták is, a konkrét projekte(ke)t. Nyilvánvaló tehát, hogy van takargatnivalójuk a feleknek. Ezen túl, a következő negyedévben kell visszafizetni a letelepedési kötvények összegét – nem a kamatait, hanem a teljes kötvényösszeget! Még az is lehet, hogy részben erre kellett a kínai pénz. Csak találgatni lehet. De a bizalmatlanságot erősítik a felvétel körülményei, a titkolózás, az, hogy nem a normális hitelezési gyakorlatnak felel meg, hanem a kínainak.  

– Mire kellhet ez a pénz a kormány számára?

– Erős a gyanú, hogy a kínaiak magyarországi fejlesztéseire kell, amit nem ők finanszíroznak, hanem mi – ahogy történik például a Budapest–Belgrád vasútvonal fejlesztésével. Alapvető a kérdés: ha valaki – mindegy, hogy kínai vagy nem – értelmét látja magyarországi beruházásnak, akkor miért nekünk kell felvenni hitelt az adott országtól, miért nem az finanszírozza meg?

– Ne feledjük: a kínaiak rendszeresen titkolóznak, mégpedig azért, mert mindig valamilyen politikai vagy egyéb feltétel is járul a hitelhez! Láttuk például az ázsiai kínai hiteleknél, amikor a hitelfelvevő ország nem tudta visszafizetni – például Sri Lankán –, akkor kínai tulajdonba került a projekt. Vagy ott van Montenegró esete, a balkáni országot végül az Európai Központi Bank mentette meg ettől és a csődtől. 

– Tudjuk persze, hogy nem ez az egyedüli hitel, amit felvettünk Kínától. Ennek mi lehet az oka?

– Nyilvánvalóan nem ez az egyedüli kölcsön – például a Budapest–Belgrád vasútvonal fejlesztése is kínai hitelből zajlik. Mondjuk, ezt már fel is kellett emelni, miközben az egész projekt sehol nincs, holott 2017-ben már el kellett volna kezdeni működtetni. Emellett nem tudom, milyen egyebek vannak, ismételni tudom csak: ha itt fejlesztenek, akkor miért mi veszünk fel rá hitelt? Ráadásul nem csak ezzel támogatja a magyar kormány az itteni kínai beruházásokat. Az ezermillió eurós hitel szinte eltörpül a kínai vállalatoknak adott állami támogatások mellett, ez utóbbi legalább a támogatás két-két és félszeresére rúg. Azt is magyar adófizetők pénzéből adják, s azért kapják, hogy méltóztassanak betelepülni Magyarországra. Az akkumulátorgyárak kiváló példái ennek a támogatásnak. 

– Igazat mond-e Varga Mihály, amikor azt nyilatkozza, hogy „a szerződésre vonatkozó minden nyilvános információ – a többi között az összeg, a lehívás időpontja, a futamidő és a kamatozás módja – bárki számára elérhető az Államadósság-kezelő Központ honlapján, egyes részletek ugyanakkor a nemzetközi sztenderdeknek megfelelően banktitoknak minősülnek. Hangsúlyozom, nemzetközileg általános gyakorlat, hogy „a szerződő felek korlátozott mennyiségű információt adhatnak ki a hitelszerződés részleteiről”?

– Nemzetközileg valóban általános gyakorlat, vannak ilyen példák is, de például Svájc teljesen speciális eset, azt meg nem tudom, hogy mondjuk, Románia és Lengyelország milyen hiteleknél nem határozta meg, hogy konkrétan mire kellett neki, de azt tudom, hogy nem Kínától vették fel a kölcsönöket. A nemzetközi gyakorlat szerint, ha a nemzetközi pénzpiacon veszek fel hitelt, akkor nagyon világos kondíciók mentén teszem azt, mindenféle politikai háttéralkuk nélkül. Persze a válasz egyszerű: a magyar kormány már minden bizalmat eljátszott a nemzetközi pénzügyi körök előtt, ezért kell Kínába mennie pénzért.

– Miért van az, hogy Görögország államadóssága a GDP-jének 150-szerese ugyan, a miénk meg „csak” a 150 százaléka, és Athén bármikor fel tud venni a nemzetközi piacon hitelt, mi meg nem. S ez nem csak annak tudható be, hogy Görögország tagja az euró-övezetnek, hanem annak is, hogy Athén iránt megvan a bizalom. Magyarország ezzel szemben sokkal rosszabb kondíciókkal jut csak hitelekhez, mert teljesen elfogyott iránta a nemzetközi bizalom, emiatt nem tudunk normális feltételekkel hitelhez jutni a nemzetközi pénzpiacokon.

– És vajon tényleg „a ködös és Magyarország számára káros hitelfelvételeket nem most, hanem 2010 előtt, a baloldali kormányok idején kell keresni”? – ahogy Varga állítja? Illetve, mennyire valós érv az, hogy „míg a baloldali kormányok által felvett húszezermillió eurós IMF-hitel az akkori éves GDP több mint 18 százalékát tette ki, a kínai fejlesztési bankoktól most felvett ezermillió eurós hitel a GDP 0,5 százalékát sem éri el”? 

– Nagyon jó persze másokra mutogatni, de akkor egy ténylegesen nagyon elhibázott gazdaságpolitika következtében szorultunk rá a hitelre, ami – megjegyzem – már az első Orbán-kormány idején elkezdődött. Emiatt az elhibázott gazdaságpolitika miatt jócskán megnőtt az adósságállomány, majd már a – más országok által is cefetül megszenvedett – nemzetközi pénzügyi válság közepette kellett végül a Nemzetközi Valutaalaphoz fordulni. Most nincs nemzetközi pénzügyi válság, viszont van nagy komoly nemzetközi bizalmi válság Magyarországgal szemben – és erről csak a kormány tehet. Az Oroszországgal, Kínával és egyéb hasonló „speciális” kapcsolataink eredményeként pedig még ha maradt is volna valami bizalom irántunk, az tovább romlanék. De már elfogyott…

– Tényleg más, „amikor a világ bármely piacán, Keleten és Nyugaton is hiteleznek egy országnak, és más az, amikor már senki sem ad kölcsön, csak a Nemzetközi Valutaalap, ahogyan ez történt 2008-ban”?

– Nekünk most azért kellett Kínához menni, mert nem hitelezett más. Magyarország 47 000 millió dollárra tehető tartalékállományának a kétharmada lakossági forrású – erre amúgy én nem lennék annyira büszke. Már csak azért sem, mert az idén a negyedik negyedévben, majd pedig jövőre tömegével járnak le a 2024–25-re kötött lakossági betétek. A jelek pedig azt mutatják, hogy a lakosság minden bizonnyal nem fogja visszaforgatni azt 2027–31-ig,

mert a bizalmi válság a magyar lakosság részéről is kialakult. Ez kiderült a Portfolio cikkéből is, ami szerint az MNB számai alapján nagy ütemben zajlik továbbra is a lakossági megtakarítások képzése külföldön.