Mi a titok, ami ezt az 1874–1935 között élt orvosi diplomás, beszédhibás angol regényírót, elbeszélőt és színpadi 
szerzőt mindmáig olvasottá és nézetté tesz? Maugham a kórházban látottaktól az I. világháborús hírszerzői 
tevékenységen át, az európai és távol-keleti világban tett utazásait is beleértve egész a magánéleti apróságaiig 
mindennel gyarapította az élettapasztalatait. „A tények és a képzelet annyira keverednek munkáimban, hogy rájuk 
visszatekintve, már magam sem tudom megkülönböztetni őket” – vallotta. Jól megírt történetei, melyek több 
értelemben is újszerűek voltak a maguk korában, hamar felkeltették mind az olvasók, mind a filmesek érdeklődését. 
S mivel korának koronázatlan színpadi szerzője is volt – mintegy 30 darabját játszották, sokszor egyidejűleg többet is – a színház világa tökéletesen ismert terep volt számára, hogy keretet adjon a Színház című regénye történetéhez.

A regény díszlete a színház, főszereplője egy korosodó, ámde nagyszerű színésznő, aki sohasem volt képes 
különbséget tenni a valódi és a játszott világ között. Élete úgy telt, mintha az egész egy nagy és hosszan tartó 
színjáték lenne. Amikor aztán beleszeret a fiával csaknem egykorú fiatalemberbe, majd viszonyt is kezd vele, rádöbben, milyen fájdalmasak tudnak lenni az igazi érzelmek: a szenvedés, a féltékenység, a düh, a megalázottság, a bosszúvágy. Maugham kettős életű férfi létére nagyon jól ábrázolta a női lélek kuszaságát, kiszámíthatatlanságát, megannyi furcsa rezdülését, s bár elismeri, nem idealizálja azt. 

A Színház című regény két legfontosabb filmi adaptációja az 1962-i Csodálatos vagy, Júlia Alfred Weidenmann rendezésében, Lili Palmer és Charles Boyer, valamint Szabó István 2004-i Csodálatos Júliája Anette Bening és Jeremy Irons főszereplésével. Mondjuk ki: világsztárokkal. 

Bármi legyen is a feldolgozás, kulcsfontosságú, hogy kit választ a rendező Julia Lambert szerepére, hiszen őrajta áll, 
vagy bukik minden. Egyszerre követel drámai és komikai képességeket, hiszen az erő és a sebezhetőség, a színészi 
tehetség és a női érzelemvilág szépséggel és intrikákkal megáldott kevercse, akiről csak akkor hihető el, hogy az 
ország legjobb, legnépszerűbb színésznője, ha ezt nekünk, nézőknek, a szerepein túli életével és játékával is 
bizonyítani tudja. Ebben a műben ugyanis Júlia keveri a kártyákat, mindenkinél okosabb, s miközben az, hogy 
színházi és magánélete szinte egybefolyik, „színház az egész világ”, neki kell előre látnia, hogy amit tesz, annak mi 
lesz a végeredménye.

Júlia folyamatos önvizsgálata tehát, ami szembenézés az életkorával, szerepeinek minőségével, sikereinek valódi és 
művi tényezőivel, egyre nagyobb asszonyi elhanyagoltságával, már ami a házasságát illeti, mindezek egyszerre 
jelennek meg a józanság és a mámor szintjén. Júlia maszkot visel és szerepet játszik akkor is, amikor nem a 
színpadon áll, de ő tudja, hogy van színház és van valóság. S főként mikor az új kapcsolat mámoron túli fájdalmai, 
keserűségei ráébresztik, hogy pozícióját semmi áron sem adhatja fel. És szerencséje, hogy a „fegyvernem” neki 
kedvez, mert a színjátékhoz ő ért a legjobban, ebben őt nem tudják legyőzni sem a szerető pitiáner hazudozásai, 
sem a tehetségtelen vetélytárs önérdek-érvényesítő magabiztossága, sem az öltöztetőnő féltő tanácsai, sem a 
rendező férj szerető-elnéző határozatlanságai. Ez a győzni tudás az, amelyik előtt mindenki kénytelen meghajolni, ki 
a vesztesek elkotródó kényszeredettségével, ki pedig az elismerő tisztelet hangján: „Csodálatos vagy, Júlia!”.

A Karinthy Színház előadásának sajnálatos igazsága, hogy Sára Bernadette, bár ma is szép és tehetséges, nem tud 
felnőni látott elődeinek szintjéhez, ahhoz nincs elég művészi súlya, kisugárzása. Ő nem egy ország, csak egy város, 
vagy megye legnagyszerűbb színésznője címért szállhat versenybe. Vannak nagyon jól megoldott pillanatai, de 
engem, például, nagyon zavart, hogy többször is rosszul artikulál, érthetetlen a szöveg, amit mond. Ha ezt az 
öltöztetőnő tenné, hát istenem, akkor sem öröm a nézőnek, de egy nagy színésznőt hiteltelenné tud tenni egy ilyen 
apró tényező is. A tiszteletet parancsoló tartás és erő helyett ő csak egy esendő színésznő feleség. És ez kicsit kevés ahhoz, hogy Júlia csodás legyen.

Különösen, hogy körülötte hárman is jobbak a maguk szerepében. Mindenekelőtt Pásztor Erzsi Evie, az 
öltöztetőnő-mindenes jelmezében, aki a bemutatón méltán aratott nyílszíni tapsot. Öntudatos és érzékeny, 
hűségesen alkalmazkodó és kellően tiszteletlen „régi bútor” ő, ennek az előadásnak mindenképpen erős pillére. A 
másik nagyformátumú alakítást számomra Márton András produkálta. Ez a Michael Gosselyn valóban angol a szó 
hitelességét értve ezen, kellően megszállott és kellően őrült ahhoz, hogy színházat csináljon; a felesége iránt érzett 
szerelme kihűlt bár, de az a józansága nem, hogy Júlia nélkül nem menne a bolt sem, és az, hogy félre fordul a 
mindenkinek világos tények elől, az is inkább emberi megalkuvás a részéről. Márton elegáns játéka ugyancsak jól 
érezteti a férfi cselekvéseit mozgató rugókat. Az előadás harmadik sikerpontja a Kiss Jenő által megformált Charles, 
az alkalmi színházi mindenes. A háromlábú szék jól megáll, nem billeg, de azért a negyedik „láb”, ha erősebb lenne, 
az vinné igazi sikerre ezt a játékot.

Orth Péter Tom szerepében nem rossz, de talán dramaturgiai-rendezői okokból neki sincs súlya. Könyvelőként nem 
tudja eljátszani néma rajongását, így amikor lerohanja a színésznőt, inkább komikus, semmint vágyteli romantikus 
ez a hódítás. A házaspár fiával, Rogerrel (Farkas Ádám elfogadható szerepformálásával) való kapcsolata talán a 
fiatal Maughamot idézheti egy futó vágyódó pillantás erejéig, de szerelmének kihűlését inkább csak a 
körülményekből tudjuk, semmit színészi alakításából. Kéner Gabriella játssza a pumpolható pénzember csendestárs, 
Dolly Moskowitz szerepét. Hát őt sem a felsőbb körökből szalajtották, első jeleneteiben olyan, mint mikor a 
cselédlány játssza úrnője szerepét. Később játéka magára talál. Hajdú Melindának a törekvő Joan Denver szerepe 
jutott. Számomra hitelesen formálta meg azt a jellegzetesen mai fiatal értelmiségi típust, aki csak az 
önmenedzselést tanulta meg kiválóan, de szakmailag vajmi keveset ér a tudása. Az a dramaturgia hibája, nem az 
övé, hogy a bukását igazából semmi sem indokolja a nem kellően felépített főjelenetben.

Térjünk rá akkor Verebes István és Szalma Dorotty munkájára, amit nem teljesen tudnék különválasztani. Ennek a 
dramaturg-rendező együttműködésnek van egy zseniális pontja, ez pedig az, hogy a darabbeli színházat és a 
darabbeli hétköznapokat úgy mossa össze, hogy ettől az előadás jól pergő, dinamikus egységet alkot. A 
manzárdszobában szeretkező pár és a színpadon éppen jelenetet rendező férj színterének és pszichológiai síkjának 
egymásra vetítése, vagy a jelenetváltások egyetlen világítással történő, de egymás sarkát taposó átkötése filmszerű pergést ad. Ezt szolgálja É. Kiss Piroska tökéletesen eszköztelen, mégis mobil és kielégítő díszlettere, amely Ridzi Gábor szcenikájával és Lénárt Gábor fényeivel bőségesen pótolja a lakosztályok pompájának, a színház játékbeli színpadának, az angol táj zöldjének a hiányát.

Csak egy ponton nem tudott mit kezdeni magával a dramaturg–rendező páros, és ez éppen a főjelenet, Júlia 
diadalának pillanata. Ami mindkét filmben jól előkészített és láttatott, az itt valami félhomályos térben sután 
elmondott pár mondat. Júlia alsóneműre lemeztelenített és Joan kitűnő jelmezű összecsapása (jelmeztervező Bánki 
Róza) egy gyengécske asszó erejét is alig éri el, ezért a diadal és a bukás katarzisa sem a nézőben kulminál, csak 
későbbi deklamáció formájában derül ki. Így a diadal utórezgése, hogy Júlia beszabadulhat egy étterembe és végre 
jóllakhat olyan ételekkel, melyek eddig tiltottak voltak számára, csak másodlagos megkönnyebbülés a nézőnek. 
Ezzel együtt a jól megérdemelt taps mindenkinek kijár.

Minden hiányérzetem ellenére nagyon örülök, hogy az „Imádok férjhez menni” óta színpadainkról hiányolt Maugham 
visszatért, és éppen ebbe a családias hangulatú budai színházba, Karinthy Mártonékhoz. Egy kellemesen eltölthető, 
igényesen szórakoztató színházi este ajánlatával tudom tehát figyelmüket ráirányítani a Csodás vagy, Júlia további 
előadásaira: menjenek el, nézzék meg a darabot, tapsolják meg a színészeket, és szólják le a kritikust, szóval 
kellemes estét, tisztelt nézők!