Nem lehet cél, hogy az erőltetett kitermelés révén csökkenjen és minőségében romoljék a hazai erdőállomány, így meg kell találni a fenntartható egyensúlyt a tűzifa-felhasználás és az erdőterületek fenntartása, bővítése között. Az erdők megóvása az államra, az erdőtulajdonosokra, -gazdálkodókra, de még az erdőt szabadon használókra is kötelezettségeket hárít. (A nyitó kép forrása: www.oekolandbau.de)
Magyarország több mint ötödét borítják erdők. Az erdők ötöde tekinthető természetszerűnek, amiben az őshonos fafajok az uralkodók. Az erdők 39%-a faültetvény (azaz kultúraerdő), amik alapvetően idegenhonos fafajokból állnak. Sajnos, őshonos fafajú erdeinkről is elmondható, hogy a vágásos gazdálkodás hatására többnyire egykorúak, kevés fafajból állnak, kevés bennük az idős fa, a holt faanyag, hiányos a cserjeszint.
A természetes erdőkhöz képest az ember által kialakított, homogén szerkezet csökkenti az élővilág gazdagságát. Minél inkább elszegényedik az élővilág, az erdő annál kevésbé tudja fenntartani az ökoszisztéma-szolgáltatásokat, és annál védtelenebb lesz a külső hatásoktól. Az erdők mint a természeti tőke részei és általuk az ökoszisztéma-szolgáltatások alapvetően járulnak hozzá a társadalmi jólléthez. Ilyen szolgáltatás a tüzelő- és építőanyag mellett a talaj- és szélerózió elleni védelem, vízmegtartás, víztisztítás, klímaszabályozás, CO2-megkötés, talajképződés, kikapcsolódás, relaxáció, mentális egészség, gombaszedés, vadászat stb., mely előnyökből a teljes társadalom részesül.
Ezeket az előnyöket a tarvágás megszüntetheti, illetve az erdők alacsony természetessége is negatívan befolyásolhatja, így az is, hogy az idegenhonos fafajok aránya egyre nő az őshonos fajok rovására. A megfelelő kezelés, mint például az örökerdő-gazdálkodás vagy a többcélú erdőhasználat, növeli a természetességet, ezáltal a biológiai sokféleséget és az általa nyújtott számos ökoszisztéma-szolgáltatás hatékonyságát is. Mindez összhangban van az Európai Unió erdészeti stratégiájával, ami a fenntarthatóságot és az erdei ökoszisztémák helyreállítását helyezi a középpontba. Természetszerű erdeink fenntartható kezelése, kiemelten a védett területeken, alapvető feltétele a társadalmi jóllétnek. A biomassza energetikai célú felhasználása fontos az energiarendszerek környezeti terhelésének csökkentése, a karbonkibocsátás mérséklése szempontjából.
Csakhogy: ez a cél akkor valósulhat meg, ha egyensúlyban vannak az ökológiai és energetikai szempontok. A gazdálkodási és ökológiai célok összehangolásával a mindenkori fakitermelési ütemnek szavatolnia kell az élőfakészlet fennmaradását vagy még inkább a bővülését. Az erdőterület bővülése nemcsak ökológiai érték, de hozzájárul a légköri szén-dioxid-szint csökkenéséhez is.
A lakossági használók részére biztosított évi 10 köbméter hatósági áras tűzifa igen nagy segítség azoknak a családoknak, akik készek és képesek fafűtéssel helyettesíteni az addig használt gázfűtést. Egyes becslések 1,5 millióra teszik azon háztartások körét, amik rendelkeznek tűzifaégetésre alkalmas berendezésekkel. Azonban: ha ezek nagy hányada valóban hatósági áras tűzifát használna, akkor éves együttes igényük akár 10-15 millió köbméter is lehetne. Ennyi tűzifához 20-30 millió köbméter kitermelés lenne szükséges, ami nagy mértékben felülmúlná nemcsak a múlt évek erdészeti statisztikájában megjelenő tűzifa-kitermelést (2020-ban ez 3,1 millió köbméter volt), de akár a hazai erdők teljes éves folyó növedékét, ami 13 millió köbméter.
Nem lehet cél, hogy az erőltetett kitermelés révén csökkenjen és minőségében romoljon a hazai erdőállomány, így meg kell találni a fenntartható egyensúlyt a tűzifa-felhasználás és az erdőterületek fenntartása, bővítése között.
Az Alaptörvény – különösen annak P) cikk (1) bekezdése – a természeti erőforrásokat – külön is nevesítve az erdőket és a biológiai sokféleséget – a nemzet közös örökségének tekinti, aminek „védelme, fenntartása és a jövő nemzedékek számára való megőrzése az állam és mindenki kötelessége”. Ezt a cikket más környezetvédelmi tartalmú cikkel egyetemben több határozatban értelmezte az Alkotmánybíróság mint a környezeti értékekkel való felelős bánásmód letéteményesét. Az államot tehát kiemelt felelősség terheli, hiszen a jogszabályok fogják a más érintettek kötelezettségeinek tényleges kereteit megadni. A jövő nemzedékek mint örökösök, illetve kedvezményezettek, az állam pedig mint bizalmi vagyonkezelő jelennek meg. E jogi követelmények és az azon alapuló jogértelmezés csak addig a mértékig teszik lehetővé e kincsek használatát és hasznosítását, ameddig az a természeti és kulturális értékek – mint önmagukért is védelemben részesítendő vagyontárgyak –hosszú távú fennmaradását nem veszélyezteti.
A hosszú távú gondolkodást legjobban a tervszerűség érvényesítése, a megfelelő figyelmet az elővigyázatosság elve és a visszalépés tilalma – az egyszer már meglévő védelmi szinttől való eltérés csak egyedi, külön vizsgált feltételek között lehetséges – teszi teljessé. Az Alkotmánybíróság 14/2020. sz. határozatában kiemelte: „[23] … az erdő fenntartása és megóvása az állam és az egész társadalom érdeke, védelmi és közjóléti szolgáltatásai minden embert megilletnek, ezért az erdőt csak a közérdekkel összhangban szabályozott módon lehet használni.
Az erdők tekintetében a »nemzet közös örökségének státusa« azt is jelenti, hogy az erdők megóvása az államra, az erdőtulajdonosokra, az -gazdálkodókra, de még az erdőt szabadon használókra is kötelezettségeket hárít.
A kötelezettségek különösen az államot, az erdőtulajdonosokat és az erdővel rendelkezni jogosultakat érintik azáltal, hogy a tulajdonnal való rendelkezés, illetőleg az erdőgazdálkodás teljes és feltétlen szabadsága helyébe a felelős, fenntartható gazdálkodást megvalósító, a jövő nemzedékek érdekeit is figyelembe vevő erdőhasználat követelménye lép.”