Meggyógyítható-e a magyar egészségügy?

A Friedrich-Ebert-Stiftung, Németország legrégibb és legnagyobb, a Német Szociáldemokrata Párthoz kapcsolódó, de attól független politikai alapítványa,  a 2020-ban alapított Jelen című közéleti, politikai-gazdaságpolitikai hetilap és a Political Capital független politikai kutató, elemző és tanácsadó intézet közös online rendezvényén hallhatták ma az érdeklődők, hogy a rendszerváltozás óta megoldatlan helyzetbe navigált egészségügyünk rendbetétele mindig is olyan politikai kockázatot tartogatott a kormányoknak, hogy még óvatosan, lépésenként sem nyúltak hozzá.

Az Orbán-rendszer számára az eddigi három kétharmados kormányzás sem volt elég ahhoz, hogy átfogó egészségügyi reformba kezdjen. A legfontosabb változásnak a magánegészségügy térnyerése tekinthető, az Európai Unióban az egyik legtöbbet már a magyarok fizetik saját zsebből egészségügyi ellátásukért. Ez a folyamat azonban elsősorban a járóbeteg-ellátást érinti, a fekvőbeteg-ellátásban a magánszolgáltatók nem helyettesíthetik az állami rendszert. Mi várható a negyedik kétharmadtól az egészségügyben? Folytatódik-e a magánszektor térnyerése? Hogyan kezelhető a szakemberhiány? Mélyül-e a szakadék a szegények és a gazdagok ellátása között? Tovább nő-e az esélyegyenlőtlenség az egészségügyben?

Leszögezhető, hogy ez a rejtett stratégiák világa, és valóban a leginkább húsba vágó problémája az országnak. Megismervén a Political Capital legújabb tanulmányát az egészégügy kulcskérdéseiről és az érdekviszonyokról – egyáltalán nem lehetünk derűlátók. Látványosan elmaradt a múlt évtizedben is az egészégügy átfogó reformja. Némi infrastrukturális előrelépés történt EU-s pénzekből, rendre készültek szakpolitikai tervek, de Orbán 2021-i kijelentése: „Semmilyen egészségügyi átszervezés, vagy reform nem lesz” mindennél világosabb útmutatás. Soha jobban senki sem tartott e szféra átszervezésében rejlő politikai kockázattól, mint éppen ez a rendszer. Ma már a lakosság körében az infláció után a második legsúlyosabb problémának tartott bajunk éppen az egészségügy. És ez a felmérések tausága szerint pártpreferenciától független vélemény. A helyzeten csak rontott a koronavírus járvány.

Látványosan nőtt a magánegészségügyet igénybe vevők száma és költése. Napjainkban már az orvoshoz fordulóknak csaknem kétharmada (63 százaléka) keresi gyógyulását magánellátásban. Ez elsősorban a járóbeteg-ellátásra vonatkozik. Jellemző tény: a fogorvos, a nőgyógyász, a bőrgyógyász felkeresése, és mind többen veszik igénybe az ilyen laborvizsgálatokat és egynapos sebészetet is. Az emberek zsebből fizetnek, nem kevesen akár hitelt is megkockáztatnak az államinál gyorsabb és jobb ellátás reményében. Többségük kényszerből szánja erre magát.

Miközben a gazdasági helyzet romlik, látni kell, hogy egyre kevesebben tehetik majd, hogy ezt válasszák. Így az ellátó rendszerek között nőni fog a szakadék, és ezzel az igazságtalanság is, ami a szegények és tehetősebbek közötti gyógyulási, túlélési esélyeket mutatja. Így pedig a politikai kockázat nem úszható meg – a jelenlegi hatalom számára.

Kezdetben az egészségügyi magánszektor jellemzően az orvosok tulajdonlása mellett alakult ki, később jöttek a szakami befektetők, aztán pedig az üzleti befektetők. Ma már ebben a szférában is ott a NER-hez köthető üzleti szereplők köre, akik sorra nyerik a pályázatokat, viszik a közpénzt és erősödnek egy olyan pályán, ahol jól fial a befektetés. Drága és lassan megtérülő üzletágról van szó, így hát nem igazán tudatos és célirányos az aktuális hatalom benyomulása, de kétségtelenül jelen van.

És egészégügyi mesterterv még mindig nincsen! Az ágazat alárendelése a belügyi tárcának szintúgy inkább a politikai kockázat enyhítését célozza. Nincsen számottevő forrásbővülés. Nincsen tervben a köz- és a magánszféra összesimítása.

Mi lesz mindebből? Nehéz derűlátó képet felfesteni. Egyszerűen egészen bizarr felállás a rendvédelmi irányítás. Persze a struktúra szimbolikája jól érthető, ám nem is ez a legnagyobb baj. Igaz, így leszögezhető, hogy a kormányzat inkompetens az egészségügyet illetően.

A lakosságot könnyen lehetett a 2007-ben bevezetett 300 forintos vizitdíj ellen hergelni, hiszen minden, ami kötelező díj, az ellen berzenkedik a társadalom. Most már a sokszorosát fizetjük meg ennek a díjnak – önként és dalolva; megyünk a magánellátásba, ha jót akarunk magunknak. Ez a menekülési útvonal persze kényszerűség. Kérdés: lenne-e realitása, hogy erre az irányváltásra épüljön biztosítási rendszer. Igény lenne a magánbiztosítók életre hívására, de kérdés, hogy a biztosítóknak megérné-e. Ma a betegellátás harmada zajlik a magánszférában, és egyre sokrétűbb a szolgáltatáskínálat, tehát van ebbe az irányba mutató tendencia.  Ma még persze ott tartunk, hogy a szolgáltatások piaca lényegesen gyorsabban bővül, mint a biztosítási piac.

A hálapénz betiltása, a szándék a két szféra szétválasztására megtörtént, ám ebben igen rossz lépés volt az egységesített orvosbér-emelés, és a szakdolgozói bérrendezés elmaradása. Mára bénító szakorvoshiány állt elő az egyértelműen a tipikusan hálapénzes szakmákban, például szülészetben és nőgyógyászatban. A szakdolgozók pályaelhagyása pedig sietteti az összeomlást.

A szervezési modellváltás lenne a célravezető, valamint az alapellátás gyökeres reformja. Ez lenne a kályha, ahonnan indulni kéne. Persze az azonnali lépésnek is csak 3–6 év múlva lehetne érezni a jótékony hatását.

Ma ebben a rendszerben a köz- és a magánéllátás egymás rovására működik, itt egy úgynevezett rendcsinálás nem segíthet. Csak szakmai egyeztetés útján lehetne megfelelő stratégiát kidolgozni, hiszen nem puszta bérproblémák gerjesztik a pályaelhagyást, a szakemberek elvándorlását. A magyar egészégügyben egy olyan tekintélyuralmi rendszer működteti mostoha körülmények között az intézményeket, ahol egyre csak csökken a vezetők mozgástere, és a centralizáció – ami önmagában nem lenne ördögtől való – ám jelen formájában csak tovább mélyíti a káros tendenciákat.

Szó esett a meddőségi centrumok államosításáról is, amit nem egyszerűen hibának, de bűnnek lát a szakma, és furcsállja, hogy az államot véli a hatalom a minőség garanciájának, miközben a jogbiztonság megkérdőjeleződik.

Évekkel ezelőtt a több biztosítós rendszer bevezetése elleni érv volt, hogy ez a szegény–gazdag-ellátás csak mélyítené az ellentétet. Nos, most már benne vagyunk nyakig. Aki lemarad, az kimarad. Ezt a mára teljességgel igazságtalan helyzetet, amibe az egészégügyi ellátást navigálta a mindenkori hatalom, nehéz lesz meghaladni. A szakemberek szerint nagyon nagy szerepet kellene szánni az átláthatóságnak. Itt nem pusztán több pénz, de gyökeres szemléletváltás szükségeltetik, hogy korszerű, betegközpontú egészségügyünk lehessen. Azonnal neki kellene kezdeni egy átfogó stratégia megalkotásának. Ha a társadalmi igény és a kormányzás ennyire eltávolodik, ahogyan azt a felmérések is bizonyítják, akkor a csökkenő betegforgalom egy sokkal betegebb népességet eredményez, és ebben bizony Európa egyik sereghajtója vagyunk amúgy is.

Az azonnali intézkedések szükségességét nem lehet eléggé hangsúlyozni, ahogyan a ma délelőtti rendezvény résztvevői is leszögezték, akik a maguk optimizmusát afféle kincstári optimizmusnak minősítették, de hát az tény, hogy a padlóról felállni mindig van lehetőség.

A teljes program itt megtekinthető; Kovácsy Zsomboregészségügyi jogász és Sinkó Eszter, a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Közszolgálati Karának dékánhelyettese beszélgetett Ónody-Molnár Dóraújságíró (Jelen) közreműködésével.