Nekem nem a személlyel, hanem az emlékezetemmel van bajom. Amikor a boltból három dolognál többet kell hoznom, akkor a feleségem cetlivel küld bevásárolni. Öregszem, olykor még a kenyerespult előtt is azon töprengek, hogy ki is ígérhetett tandíjmentességet, közbiztonságot, nyugodt öregkort. Elfelejtettem. Néhány hónapja az oktatásért felelős vezetők üzentek a hangoskodó tanároknak, hogy szép szóval, szeretettel kell rendezni a közös ügyeket. Lett összeborulás? Nem tudom, ha megkapom a választ, megköszönöm, felírom a cetlire, elfér a rétesliszt és az élesztő mellett.
Rémlenek szerelmi vallomások is, a „csak te”-, az „örökké”-féle ígéretekkel, többnyire az elhagyás előtt hangzanak el, de lehet, hogy ebben is tévedek.
Olvasom tehát az interjút, internetes portál közli, korrekt írás, egy politikus emberi arca, van benne együttzenélés, pártsemleges támogatás, valamikor, még a 90-es évek elején Deutsch Tamás beszélt ilyen szépen az ifjúságról, Orbán Viktor a jövő Magyarországáról. Nem értem, hogy most miért emlékszem ilyesmire? Képzelődök, vasúti kereszteződésben kiabálok: nyitva a sorompó, jön a vonat!
Talán Hoppál is láthatná! A magánnyugdíjnak, a trafiknak vége, a föld, az iskola megy a levesbe, nagy a baj. Elapadnak az uniós források, vissza kell váltani az államkötvényeket. Két lehetőség marad: elhúzni, amíg lehet, esetleg menekülni előre. Egykoron virágzó gyárak rozsdásodnak, konganak az ürességtől, minden felesleges beruházás közbeszerzése elnyerve, az egészségügyi kiadások, a szociális támogatások nem kurtíthatók a végtelenségig. A kultúra masírozhat a sor végére. Muszáj pénz után nézni! Néhány kórház még megszüntethető, ingatlanként eladható, de a környezetvédők az öreg fákért is verik a nyálukat, kiszámíthatatlan, hogy mi történne, ha a mentőautók rögtön a temetőbe vinnék a betegeket.
A színház az más. Az liberális. Ezt én mondom, nem Hoppál. Még azt is, hogy börtönként őrzi a szabadságot, ahogy a bíróság az igazságot. Vigyáz rá. Ha egyszer kiengedné, nehezen találna vissza. Pedig a színház csak épület. Ha kell, akkor áru. Olyan, mint az egykori balettintézet az Operával szemben. Barokk, klasszicista, szecessziós – ez a kínai, az arab befektetők álma. Néha fejezet a világtörténelemből. Az Operaházból, a Vígszínházból, a Fellner–Helmer-építészpár szegedi, kecskeméti ékszerdobozaiból bank, autószalon is lehet. Esetleg MNB-irodaház vagy arab sejkek ajándéka kedveseiknek. Csak a velencei tükröt kell a falról a plafonra szerelni.
Még a nagy bérházak alatt megbújó játszóhelyek is hasznosíthatóak. Világcégnek, a „pfuj, multik”-nak raktárként, plázaként. Csúnyák, még a feltételezések is. Hoppál kikérné magának, azt mondaná, hogy nincs annyi pénz, amiért ez megtörténhet. Nekem meg bevillannak a letelepedési kötvények, a kivizsgálatlan korrupciók. Tudom: ha kifogy a tankból a benzin, újra kell tölteni. Ha megújulnak a törvények, már pedig rendtartás lesz, akkor zöld utat kap, az addig tiltott.
Ezért ideális zsákmány a színház. Magyarázható a megtartása, magyarázható az elfoglalása. Az önkormányzatoknak, az államnak pénzkiadás. A kevesebb tiszta haszon. Ebbe lehelne életet közös igazgatósággal, raktárral, üzemeltetéssel a nemzeti együttműködés. A műsortervek, a szereposztások, a díszletek, a jelmezek egy központi agyból pattannának ki. A háztetőn Mága Zoltán hegedülne, Szent Johannát nem ítélhetnék máglyára, legfeljebb túlsúlyosként diétára.(A KDNP nem maradhat ki a buliból.) A zenés darabokból eltűnnének a rabszolga-kórusok, az Aidában, a Nabuccóban közmunkások énekelnék, hogy Isten, áldd meg a magyart!
Ne tessék felháborodni, túlzást emlegetni. Láttunk mi már Nyírő Józsefet, Tormay Cécilét kisiskolás tankönyvben. És biztosan lennének az ötletnek házon belüli támogatói. A pedagógusok, az egészségügy dolgozói sem egységesek. Két protestálóra mindig jut egy tapsoló.
„Minek ölre menni?” A politika állandóan kitermeli a maga megbízható, nélkülözhetetlen frontembereit. A múlt sok, máig élő öröksége közül egyik a művészetek pártirányítása. A tűrés hangsúlyozása. Én elfogadom, amit csinálsz, te fogadd el az én elfogadásomat!
Kádár unokái értenek a szóból. Nem lázadnak, kiegyeznek. Az elmúlt esztendőkben ők kerültek a vezetői székekbe. Olykor a pályázatokat elbíráló zsűri döntése ellenére. Nem kell cenzor a műsortervek összerakásakor, a döntéshozók képben vannak. Nélkülözhetetlenek. Ahogy a köztévé vagy az MTI a propagandának, a színházak a gondolatoknak szabnak irányt. Közönségük közösségnek, olykor már műhelynek tekinthető. Ahogy a metrón utazók szétnyitott újságjaiból, úgy a darabválasztásból is kiolvasható a közéleti világkép. A Magyar Idők nem tükörképe a Népszavának, más a visszhangja az Új Színház Wass Albert-féle funtineli boszorkányának, mint a Katona József Színház Bajnokának. Minden nehézsége ellenére még mindig színes a színházi világ, még mindig akadnak karakteres rendezői, igazgatói, producerei.
A politika nem tudja elvenni a művészet lényegét. A színházét sem. Legfeljebb az épületét, a támogatását. A színház (az igazi) ugyanis nem alkuszik, kitart. Nem agitál, gondolkodtat. Ezt teszi Pintér Béla és Társulata, a Vígszínház, a Belvárosi, a Katona, a Radnóti és még néhányan. Színészeik pedig felmennek az ellenzék színpadára és az ápolók, a tanárok bőrébe bújnak. Tőlük csak a tudásukat lehetne elvenni. Minek? A piacon nincs ára.
Én a hallgatástól félek. A ki nem mondott, el nem hangzott, le nem írt kérdésektől. Arról, amiről Hoppál Péter nem beszélhet, talán, nem is tudhat. A kinevezett, a magyar művészeti akadémiai járandóságát élvező színi direktorok egy része most a háttérbe húzódik, vár. Ismerős a helyzet, a Tanú című filmből: Pelikán elvtárs, egyszer majd kérünk valamit. És tőlük tényleg kérhetnek. Ha eljön az ideje, és hármat kukorékol a hatalom, akkor az igazgatóknak, hívatásuk művészeinek meg kell tagadniuk a színpadot, korábbi életüket, és mondaniuk kell, hogy nincs szükség a színházra. A foci szórakoztat, nem a dráma.
Talán egy kis nagyvonalúsággal hozzátehetik, az öltözők azért még hasznosíthatóak.
Új nóta fog születni: jóllakott kecskéktől elvehető a káposzta.