(https://faymiklos.hu) Nem volt nagyon régen, de nagyon meglepett, amikor az RTL klub forgatásán összevitatkozott a szerkesztő és az operatőr, hogy melyik a nagyobb zeneszerző, John Williams vagy Ennio Morricone. És hogy erről én mit gondolok, kérdezték. (Kép: www.latimes.com)
Nem tudom, akkor mit gondoltam, most azt gondolom, hogy John Williams zeneszerzői szempontból teljesebb, technikásabb, komponistább, de Morricone tudja, tudta jobban, hogy mitől döglik a légy. Meglepőbb a hangszerelése, hiszen Williams alapvetően klasszikus zenekarban gondolkodik, Morricone meg hozzátesz énekelt szólamokat, füttyszót, effekteket. Elektromos gitárt, hogy a Volt egyszer egy vadnyugat nagy zenei dörgedelmét se felejtsük el.
Na, például az. Majdnem Wagner, megvannak a Leitmotivok, ez Cheyenne zenéje, ez Harmonikáé, ez meg a Claudia Cardinaléé, de aztán nem fejleszti ezt sehova. Fejlessze a rendező, amikor újra és újra előveszi. Néha van egy kis hopp meg kopp, meghalt szegény Cheyenne, de az élet megy tovább. Azért ez nem Wagner, de a célnak megfelel. Nem kell a zenét mindig feltalálni, mindannyian szeretjük A Jó, a Rossz és a Csúf zenéjét. Akkor is, ha az ötlet Bachtól való, a d-moll toccata adta az ihletet.
Van Morriconéban nagy adag józanság. Amikor azt mondta Tarantino, hogy ő a filmzene Mozartja és Schubertje, szerintem nem feltétlenül a színvonalra gondolt, inkább a termékenységre. Hogy ennyi kottafejet még leírni is bődület, nem hogy kitalálni, hova is kell tenni azt a pöttyöt a vonalakon belül. De hát nem is mindenért Morricone a felelős. Illetve ő a felelős, de nem mindent ő írt, a Morricone és fiai afféle zeneipari vállalkozás lett, de hogy a Sorstalanság zenéjét tényleg az öregúr írta volna, afelől vannak enyhe kételyeim. Nincs ezzel semmi baj, ami Erkel Ferenc neve alatt jelent meg, azt se mind ő írta, valamiből élni kell.
Valamiből meg halhatatlannak kell lenni.
