A fiatal afgán nő polgármesterségének a tálibok vetettek véget. Zafari Ghafarival (a nyitó képen) beszélgettem, aki Bonnban él, de most Brüsszelből nyilatkozott. – Nem is három, hanem – ha jól olvastam – ennél is több merényletet kíséreltek meg ön ellen a múlt években, ami miatt az élete rettegés lehet…

– Jogaidért harcolni egyáltalán nem könnyű feladat. Ihletet és erőt olyan emberjogi aktivistáktól merítettem, mint Nelson Mandela vagy Mahatma Gandhi. Ők az emberiség és történelmünk olyan nagy alakjai, akik mind a mai napig feladják a fiataloknak a leckét – avat be élete eddigi legborzasztóbb időszakának részleteibe az Afganisztánból elmenekült Zarifa Ghafari, aki nőként – még ha rövid ideig – is, polgármesterként tudott dolgozni a hazájában mindaddig, míg át nem vette a hatalmat a tálib rezsim.

– Amikor egy nap arra ébredsz, hogy nem csupán elkezdted ezt a nagy harcot, de még sikeresnek is érzed magad, akkor nehéz megállni. Példaképeink pedig akkor és olyan világban értek el hasonló sikereket, amikor és amelyben még internet sem volt. Az pedig, hogy ilyen merényleteket szerveztek ellenem, akár normálisnak is mondható egy olyan helyzetben, amikor polgárháború zajlik.

– Leginkább azért vették célba, mert nő? Vagy inkább a politikai nézetei okozták a bajt?

– Ha azt nézem, hogy a támadást a szélsőségesek intézték ellenem, akkor természetesen csak nehezítette a helyzetemet, hogy nő vagyok. De ha politikai frontot nyitottak ellenem, akkor persze politikai felfogásom és ideológiám miatt vettek célba. Egyszerűen azért, mert az én nézeteim teljesen különböztek az általános iránytól, ami abból is fakadt, hogy nő vagyok.  Sokan azt hitték, a bábjuk vagyok, és nem tudták elfogadni, hogy egyre hangosabban követeltem azt, ami a mi közösségünk érdekét szolgálta volna.

– A múlt év is nehéz lehetett az ön számára, hiszen az édesapját a saját háza előtt lőtték le. Mi történt, mit lehet tudni erről a gyilkosságról?

– Ami az apámmal történt, az tulajdonképpen az ellenem indított támadás része volt. Az apámat húsz nappal azután gyilkolták meg, hogy az ellenem megkísérelt merénylet sikertelen volt. Én ezt úgy értékeltem, hogy az apám miattam halt meg.

– Ugyanakkor az is a képhez tartozik, hogy apám is ismert ember volt, ezredesként szolgált a védelmi minisztériumban. De tulajdonképpen addig nem is volt a célkeresztben, míg ki nem tett rólam egy facebook-posztot. A fotómat is csatolta, írt rólam, hisz’ megrázta a merénylet, és akkor éreztem, ez számára is nagyon nehéz időszak lehetett, ha már ehhez az eszközhöz folyamodott. Apám halála olyan sokkot okozott, hogy el kellett gondolkodnom azon, elhagyjam-e a hazámat.  Ilyen traumát – most visszagondolva – még életemben nem éltem át. Ugyanakkor azt is tudtam, fel kell dolgoznom ezt a tragédiát. És csak arra kell koncentrálnom, hogy folytassam az ő harcát, amit 37 éve kezdett el, és amitől semmi sem tántoríthatta el. Az utolsó négy hónapját egyébként egészen közelről követhettem, mert akkor már én is a védelmi minisztériumban dolgoztam. De azt is el kell mondanom, hogy amikor végül a repülőgépre ültem, mert elhatároztam, hogy mégis elmenekülök Afganisztánból, talán nehezebb volt, mint az apám elvesztése.

– A The New York Timesban olvastam arról, hogy önt Ashraf Ghani elnök nevezte ki Maidan Sharh polgármesterének. Erről mit tudhatunk? Miért és hogyan lett önből polgármester? Milyen eredmények predesztinálták?

– Versenybe szálltam ezért a címért. Ez egy nagyon hosszú és bonyolult folyamat volt: 138 jelölttel kellett megmérkőznöm, hogy elnyerjem a tisztséget.

– Csak ezért az egy városért ilyen sokan?

– Igen. Aztán ez a kör szűkült, végül tízen maradtunk. Egy provincia-székhelyért folyt a verseny. Aztán még tovább csökkent a versenyben maradók száma, míg végül én kerültem ki győztesen.

– Ráadásul ez a tartomány arról is közismert, hogy annak idején (2018-ban) már a tálibok egyik erős bástyája volt. Azért ez nem kis kihívás lehetett! Ilyen háttérrel mit tudott elérni? Lehetett egyáltalán dolgozni?

– Polgármesterként én azt tartottam a legfontosabb célomnak, hogy meggyőzzem az embereket: bízniuk kell a nőkben. Bízzanak abban, hogy a nők is képesek vezető pozíciót betölteni és sikeresek lenni a munkájukban.  A nőkről nálunk eleve azt gondolják az emberek, hogy nem értenek a hivatali és technikai dolgokhoz, és hogy az ilyesmi nem is érdekli őket. De ez nem így van! Engem is nagyon ellenséges férfiközeg vett körül. Tizenkilenc hónapig voltam csak a pozíciómban. Elnéztek a fejem felett, megpróbáltak nem tudomást venni rólam, csak azért, mert fiatal nő voltam. És mert nem voltam egyik csapatnak, az ő meghatározó közösségüknek sem a tagja. Ezek persze maffiatípusú közösségek voltak, ahol csak a pénz számított, hogy minél több legyen a bevételük.

– Láttam is önről egy fotót: az asztalnál két tucatnyi férfi ült, maga volt az asztalfőn, és az egyetlen nő a társaságban…

– Nagyon nehéz időszakot éltem meg, mert bizonyítanom kellett: képes vagyok igazgatni, vezetni a várost, hogy megállom a helyemet a munkában. A legnagyobb eredménynek azt tartom, hogy mégiscsak fel tudtam venni a harcot bizonyos korrupt csoportokkal, és ennek eredménye is volt. A városvezetés is megváltozott. Új és fiatal munkatársak vették át az addigi korruptak helyét.

– A másik nagy feladat volt megbirkózni a szélsőségesekkel. De nemcsak a városban, hanem az egész tartományban. Amikor elmentem a piacra, vagy elmentünk fát ültetni, vagy megnéztem egy-egy boltot, akkor közvetlenül is beszélgethettem az emberekkel. Azt tapasztaltam, hogy figyelnek a munkámra, s adott esetben nem voltak hajlandók hallgatni például az anyjukra. Elkezdtek bízni bennem, mert megértették, hogy tiszteletben kell tartani a törvényeket, mert az emberekért vannak. Meg hogy létezik jogállam, ami megszabja a működésünket. Nagy kihívás volt számomra ez a munka, és nem is akartam munkahelyet változtatni. Végül a merényletek miatt mégis csak kénytelen voltam. Egyre több fenyegetést kaptam, meggyilkolták az apámat is, és a családom is veszélybe került. Az elnök is felelősséget érzett azért, ami velem történik vagy megtörténhet és így kerültem a védelmi minisztériumhoz júniusban.

– Amióta elhagyta a hazáját, mit tud a városa életéről? Hogy mennek a dolgok?

– Annyit, hogy nagy a szegénység, ekkora még sosem volt. Nem működik az egészségügy. A bankok sem, az emberek nem jutnak pénzhez. De hát még igazi kormánya sincs az országnak, honnan tudnák a népek, hogy mi van és mi lesz? Nincs elég ennivaló, nem érzik magukat biztonságban, és csak a brutalitást látják, tapasztalják.

– Mindez, gondolom, azt is jelenti, hogy félelemben élnek…

– Nagyon sokan félnek attól, hogy folytatódnak a jogsértések, hogy a nők minősíthetetlen helyzetével továbbra is visszaélnek. Attól is félnek, leginkább a katonaság, az újságírók, mindazok, akik a médiában dolgoznak, illetve a civil szervezetek, aktivisták, nők, akik az előző kormányban dolgoztak, hogy az egész rendszer össze fog omlani. Sok minden, az emberek élete forog most kockán, sokan bujkálnak, mert nem érzik magukat biztonságban.

– Jól döntött az Egyesült Államok, hogy kivonta csapatait Afganisztánból? Mit gondol erről?

– Az amerikaiaknak mindenképpen el kellett hagyniuk Afganisztánt. Ma vagy holnap, ez nem volt kérdéses. Ezt magam világosan láttam. A dolgok logikájából következett. Számomra ez azt jelenti, hogy eljátszották a jövőnket, a jövőmet. Eljátszották az eredményeinket. Azt, amit én is elértem. Erre nem voltam felkészülve. De senki más sem.

– Ön mikor hagyta el az országot?

– Öt nappal azután, hogy Kabult is átvették a tálibok. Öt napig vívódtam.

– Mi adta meg az utolsó lökést ehhez?

– Az édesanyám meg a férjem beszélt rá. De felfogtam, ha maradnék, akkor bujkálnom kellene, nem érezném magam biztonságban sehol. Ám a döntésem nem egy életre szól! Abban bízom, hogy mielőbb visszamehetek. Ha csak egy kicsit is normalizálódik a helyzet, ott folytatom, ahol abbahagytam.

– Mit tud arról, járhatnak-e iskolába a lányok? Fogadják-e a nőket az egyetemeken?

– Nem járnak az általános iskola felső osztályaiba, és persze a gimnáziumokba sem. De hát felfordulás van az egész országban, mi egyebet várhatnánk!? Megdöbbent viszont, hogy a világ eltűri ezt, vagy legalábbis nem tesz ellene.

– Ezek után mégis csak megkérdezem, hogy milyen jövőt lát most a hazája előtt? És persze saját maga előtt is?

– Csak néhány dolgot szeretnék itt megemlíteni. Tudom, fontos a külföld számára, hogy mentora legyen az országnak és segélyeket küldjön. De ez semmiképpen ne úgy történjék, hogy kapcsolatba lép a kormánnyal, és a kormánynak küldi. Már jelen vannak az országban a nagy nemzetközi szervezetek, mint a Nemzetközi Menekültügyi Bizottság (IRC), az ENSZ Habitat szervezete, a WFP – a Világ Élelmezési Programja, az ENSZ Menekültügyi Főbiztosának Hivatala stb… Ezeknek a szervezeteknek a tálibokat kellene kontroll alatt tartaniuk, ahogy ezt eddig is tették Afganisztánban.

– A másik fontos dolog, hogy ne ismerjék el a tálib kormányt, amelyik semmibe veszi az emberi jogokat, és a nők jogait. Annyi pénzt költött már a világ az emberjogi küzdelmekre, és ez mind hiábavaló, kidobott pénz akkor, ha most nem kényszeríti rá a tálibokat ennek a haladásnak a folytatására. Harmadsorban pedig le kellene választani Pakisztánt az országról. A pakisztáni kormányfő teljesen nyíltan támogatja a tálibokat. Meg a parlamentje is. Nagyon jól tudjuk, hogy Pakisztánnak kiképzőosztagaik és -központjaik vannak a hazámban. És meg kellene tartani azokat a vívmányokat, amiket egyszer már elértünk, amik az emberek életét könnyebbé tették. Oszama bin Laden is pakisztáni segítséggel mentette az irháját. Menedéket nyújtott neki. Közvetlenül a tálib hatalomátvétel előtt Afganisztánban járt a pakisztáni hírszerzési vezetője is… Véget kellene vetni annak, hogy Pakisztán beavatkozzék Afganisztán életébe. A mostani tálib kormány háromötödét a rettegett Haqqani terrorista hálózat tagjai adják. Az ország belügyminisztere körözött terrorista…

…Azt mondom, ezt a három-négy konkrét lépést kellene meglépni külföldnek, de nemcsak Afganisztánért és az afgán népért, hanem a világ biztonsága végett – mondta el Zarifa Ghafari, aki 27 évesen, nőként lett Afganisztán egyik városának polgármestere, és akit a BBC a 100 legbefolyásosabb nő között tart számon, továbbá aki elnyerte az amerikai külügyminisztérium „Bátor Nő” nemzetközi elismerését.