Mese az év kezdetére

Volt ugyebár ez a Gerge István uram, a vármegye csendbiztosa, kinek nemcsak hetedhét vármegyére szólt a híre, hanem kihatott a külső országokba is. (A nyitó képen: Mikszáth Kálmán „A tót atyafiak” című művének első kiadása, 1881.)

Réme volt ő a rablóknak, miután számos bravúrvallatása forog közszájon otthonról is. A dutyi miatta volt tömve gazemberekkel. Ő volt az, aki a félelmetes Jasztrab tót rablóbandájából, mely mint a legrégibb cég, nagy renoméval bírt úgy a rablók, a közönség, mint a tekintetes vármegye előtt, elkapta Szlimák Matyejt, akit szépen beszervezett, s megbeszélte vele, hogy elmondja, mit loptak, s hová tették. Visszamegy újra a Jasztrab bandájához, olyan jó cimborájuk lesz, mint eddig, lop, garázdálkodik, s aztán szombat esténkint, amikor Gergéhez elmegy vacsorára, szögrül-végrül elbeszél mindent.

Híre menvén a tót nép közt a mindentudó csendbiztosnak, iszonyú rémület szállta meg a tolvajokat, rablókat és gazembereket. Az a babona terjedt el, hogy Gerge uram megkente szemeit a Szent György napja előtt talált százesztendős gyík májával, azokkal az emberi testen keresztül belát a szívekbe, s ott elolvassa a láthatatlan betűket, melyekkel a cselekedetek vannak felírva.

Gerge ügyes rendszere rövid idő alatt megtisztítá az egész felvidéket a rablóktól, csupán magát a vezért, Jasztrabot nem lehetett elfogni: csel, ármány nem bírta megejteni, mert ő legalábbis még egyszer olyan ravasz volt, mint a vármegye. De hát míg a híres rabló szabadon van, ha csak egymaga is, addig nincs helyreállítva a közbiztonság. Végül Gerge uram, a vármegye csendbiztosa a sok kudarcot követően, hogy a kopók hiába mentek elcsípni a legfőbb rablót, egymaga fogta el Jasztrabot, kézen fogva vezette haza a szilaj rablót, kivel három vármegye nem tudott boldogulni. Útközben megkínálta a dohányzacskójából, kicsiholt neki, aztán mintha örök idők óta kenyeres pajtások lettek volna, szelíd szavaival kivallatta, mint egy gyermeket.

Ez a történet a tót atyafiak földjén játszódott, amint azt egykor Mikszáth Kálmán megírta. És miután kötelező olvasmány lett a későbbiekben, hát egy Novák Katinka nevű leányka is elolvashatta azt, még a gimnázium lépcsejét taposva. S miután jól emlékezett erre a históriára, hát ezért nem ment el ő a tót atyafiak földjére, mert félt Gerge uramtól, a vármegye csendbiztosától, félt, nehogy ő is úgy járjon, mint a Jasztrab bandájához tartozó Szlimák Matyej, akit Gerge uram jól beszervezett, s mindent elmondott a csendbiztosnak a lopásokról, garázdálkodásokról.

De Novák Katalin attól is félhetett, nehogy miatta fogja el Gerge uram Jasztrabot, akinek már nemcsak hetedhét vármegyére szólt a híre (január 1-től ismét vármegyéink vannak! – szerkesztői megjegyzés), hanem a híre kihatott a külső országokba is.

Nos, ez az igaz története annak, amiért nem ment el Novák Katalin a tót atyafiak földjére ünnepelni! Kár hát minden másban keresni ennek okát!

És hát ezért is érdemes újra és újra elolvasni Mikszáthot, meg Eötvös Józsefet, meg Kemény Zsigmondot, meg Vajda János politikai publicisztikáját, aztán meg Adyt, Móricz Zsigmondot és még sorolhatnánk hosszan, mert a magyar valóság semmit sem változott azóta sem, sőt, még inkább olyanná vált, kitartóan, rendületlenül, megváltoztathatatlanul, örökkön örökké. Éppen úgy, ahogy azt Babits megírta Adyról (de persze írhatta volna a többiekről is): Nem Ady magyarosodott, de a nemzet „adysodott” hozzá!

A vendégszövegekért illesse köszönet Mikszáth Kálmán író, szerkesztő, újságíró, országgyűlési képviselő urat!