A linzi alapkiállításon (2012. október 26. – 2013. február 17.) a múzeum gyűjteményénekanyagaival, és az Egyesült Államokból és Európából kölcsönözöttekkel együtt mintegy 350 műtárgy volt látható, a budapestinél csaknem háromszor nagyobb területen. Hasonlóképp a valamivel kisebb, a bécsi Leopold Museumban megrendezett tárlaton is. Hármuk közül a Ludwig Múzeum tárlata méretében a legkisebb ugyan, de nagyobb hangsúlyt helyez a téma közép- és kelet-európai alkotóinak megjelenésére. Itt 98 alkotó 124 műve látható, közülük 25 magyar és további 10 egyéb kelet-európai.
A meztelen női test a képzőművészet kezdetek óta elfogadott témája. A meztelen férfi a klasszikus antik művészet természetességét követően, évszázadokon át csak mint mitológiai hős, vagy keresztény mártír jelent meg síkban és térben, akkor is jobbára levelekkel, indákkal, leplekkel takarva a nemiség elsődleges jegyét, nem egyszer nem is a művész, hanem a cenzorok által. Ez aztán hosszú időn át így is maradt.
De mi lehet ennek a megkülönböztetésnek az oka, túl a vallásos prüdéria szigorán? A férfiak társadalmi szerepének változása, identitásuk alakulása? Bizonyára az is nagyban tényező. Az, hogy az alkotók és megrendelők szinte kizárólag férfiak voltak, akiknek zömét a női test feltárható szépsége általában jobban izgatta? Ez is szempont lehet, jóllehet homoszexuális művészek mindig is voltak, és alkotásaik szépségének élvezetéhez nem kell szexuális identitást váltania az azt csodálónak.
Véleményem szerint nem elhanyagolható nemi szerveink láthatóságának mássága sem. Míg a nők elsődleges nemi szerve rejtett és rejtve is marad, a meztelen férfié ki van téve az első pillantásra is, tehát sokkal direktebb, tolakodóbb, sőt ahogy a vicc is mondja az egyformán levetkőzött férfi és a nő összevetésekor: a férfi a meztelenebb, mert „neki még a gondolata is látszik”! Ugyanakkor tudat alatt gyengíti is a férfit, ha csupaszságában épp nem meredt „fegyverrel” látható. Az első pillantásra felmérhető méretbeli különbségek sem vonzanak mindenkit, csak aki biztos abban, hogy nem fog szégyent vallani. S gondoljunk bele: nemigen találni olyan női aktábrázolást sem, ahol a széttárt combok, szeméremajkak közé hatolhatna a tekintet. Sok összetevője van hát annak, hogy a férfitest ritkábban kerül közszemlére a maga természetes valóságában, nyugalmi, vagy izgalmi állapotában.
Csakhogy eljött a kor, a 20. század, mikor a férfi alkotóművészek, félszegebben, vagy bátran, de kezdtek közelíteni a saját meztelenségükhöz; és megjelentek a női alkotók is, akik feszegetni kezdték a számukra sokáig tabu témát, a pőre férfiábrázolást. Korszakolását tekintve a kiállítás 1900 körül indul, amikor a férfiidentitás első nagy válsága megváltoztatta azt, ahogyan a férfiaktra tekintünk. A modern művészek számára a csupasz férfi a feltárulkozás, az önmegismerés, a megújulás hordozója lett, mely a hagyományos férfi szerepmodellek megkérdőjelezésben, alternatívák keresésében, a sérülékenységgel történő szembenézéssel együtt behozta az ábrázolásba a vággyal teli tekintetet, az erotikus pózt, akár a nyíltan vállalt melegséget is.
A Ludwig Múzeumban látható tárlat nyolc kiállítási egységben, festmények, grafikák, installációk, szobrok, fotók és videók segítségével, jellemzően Európára fókuszálva mutatja be a férfikép változásának utóbbi 100–130 évét. A kiállítás egységei: Új Ádám , Akt, mint modell és önkép , A vágy tárgya , Hős, anti-hős , Fájdalom – Női tekintet , Tabu , Metamorfózisok. Ezzel kínál olyan értelmezési kereteket, amelyek mentén végigkövethető az út a biológiai és társadalmi nem közötti egyértelmű különbségtétellel a 19. század végi bécsi monarchikus kezdeményezésektől kiindulva Szőnyi István,Ferenczy Károly, Vaszary János,Tihanyi Lajosképeinek ilyen kontextusú értelmezésén, majd Oskar Kokoschka, Pablo Picasso, Käthe Kollwitz, Lakner László, Major János, Anne Leibowitz, Egon Schiele és sokak művészetén át egész Tomas Gotovacig, vagy a Blue Noises csoportig – hogy csak a legismertebbeket említsem.
A kiállítás-hívogató plakátra a kurátorok Bernhard Prinz 1993-i, cím nélküli, félig meztelen férfiképmását tették. A fiatal arc, a hosszú haj szinte nemtelenné teszi a fiút, mintegy utalva korunk metroszexuális férfi-attitűdjére, de a törzs már elárulja férfivoltát. A testén látható halvány sebhely pedig mintha ki nem mondott, apró fintor volna a Biblia irányába: íme: Ádám, akinek kivett bordájából teremtették Évát. Ennek az Ádám-Éva kettős utalásnak a finom, groteszk humorát több alkotáson is érezni véltem.
Ott van mindjárt egy másik, emblematikus poszter mű: Pierre et Gilles: Adonisz halála (1999) című kompozíciója. Ízléstelen műanyag játékcsontvázakat, vagy elképzelt zombi űrlényeket egyaránt asszociáltató, festett giccsfigurák vesznek körül egy szinte már túl szép, meztelen fiatalembert, aki épp elmerül (vagy éppenséggel felmerül?) valamiféle hínáros-buborékos közegben/közegből. Vénusz születésének pendantja? Paródiája? Az új férfiasság születése volna a régi halálával?
A női aktok egy részét alkotóik kerevetre fektetve festik le, ahol a test és a drapéria is kontextusba lép egymással. Sylvia Sleigh: Császári akt: Paul Rosano (1975) című festményén például a művésznő által gyakran, és szinte mindig fekve lefestett Rosano mintha valamiféle férfi Vénusz volna, elomlik, védtelenül közszemlére téve bájait. Csakhogy ez a női póz puhává, férfiatlanná is teszi őt, akit most a női (és meleg) tekintetek tapogathatnak végig ugyanolyan vágyakkal, ahogy a férfiszemek szokták a hasonló női aktokkal tenni. Feminista fricska ez a javából, humorral megfestve.
De sokkal direktebb humor is megjelenik pl. azon a pár másodperces, végtelenített videófelvételen, ahol egy merev hímvessző makkja kapcsolgat fel-le egy villanykapcsolót. Ez már a blőd infantilizmust célozza meg.
Mielőtt az olvasó azt hinné, hogy csak a nemi szerv megmutatása a lényeg ezekben az alkotásokban tovább lépek, mert a férfiasság számos vetületben megjelenik. Akár olyan formában is, mint amikor egy riportfilmet látunk, amelyen harmincas éveikben járó asszonyok hallgatják a férjeik tipikus férfidumáját. A férfiaknak csak a hangját hallani, míg a kamera a nők némán beszédes arcáról tapogatja le a reakciókat. Mert ez is ide tartozik a meztelenséghez: a test nélküli levetkőzés.
Ide tartozik a férfitest kultuszáhozaz Arnold Schwarzenegger testépítő extrém izomzatától különféle ideológiákat hordozó, kidolgozott munkás- vagy sportolóizomzattal agitáló ábrázolásokon át pl. Halász Károly reneszánsz modorban beállított kissé klasszicizáló póztanulmányáig sok minden. Ide az a fajta macsósság, amely két izraeli képzőművész, Maayan Amir és Ruti Sela videójában jelenik meg, mikor. fiatal férfiakat invitáltak egy szállodai szobába látszólag erotikus munkára, ott viszont speciális interjúhelyzetbe hozták őket. Azok pedig testi és lelki meztelenül olyan kényes kérdésekről vallottak, mint a férfiak katonasághoz, háborúhoz vagy emberöléshez való viszonya. Egyes művekből a szado-mazochizmus, másokból a homoszexualitás intimitásaiba érezhetünk bele, de fontos leszögezni, hogy ez nem pornográf kiállítás! A művészet eszközei nem arra törekszenek, hogy a néző testi izgalomba kerüljön, majd kioldódjon, itt sokkal többről és más megközelítésben van szó, még ha az érdeklődők egy része ilyen szándékkal is jött volna el.
A modern művészet sokszor provokatív, s nem csupán azzal, ahogyan alkot, hanem azzal is, amit megmutat. Itt van például a kiállítást indító Lakner László mű, az Önarckép önkioldóval (1970) ami a kurátorok okos makacssága révén egyenesen az Uffizi Galériából került ide, mert azonnal megvásárolták, és lényegében Magyarországon még sosem volt kiállítva. A festő-grafikus egy kép előtt nyugodt, álló pózban teszi közszemlére meztelen testét, nincs benne semmi aktivitás, mégis, valószínűleg még ma is kiveri a biztosítékot sokaknál. Sok művészetkedvelő kortárs kiállításra be sem teszi a lábát, mert történetet vár ott, ahol esetleg „csak” az érzelmeire, intuícióira akarnak hatni. Ez a kiállítás témájánál fogva talán az átlagnál többeket megmozgat, ami jó. Mert aki elmegy kukkolni, kuncogni, azt is megérintheti bármelyik pillanatban a felismerés, hogy itt mi is a lényeg.
A meztelen férfi nemzetközi tárlat 2013. március 23. és június 30. között hétfő kivételével 10 órától, kedden20, atöbbi napokon 18 óráig látogatható.
A kiállítás tömény, provokatív, elgondolkoztató, nem egyszer viszolyogtató, megterhelő, sokoldalú, esztétikus és csúnya, szóval olyan, mint amilyenek mi, férfiak vagyunk, és koránt sem csak nőknek, vagy a saját nemükhöz vonzódóknak készült. Műgonddal és szeretettel készült, sőt, hogy a be- és elfogadását jobban elősegítsék,a múzeum tárlatvezetésekkelés még 18 órakor kezdődő szabadegyetemi előadássorozattal is segíti a látogatókat. Ezekből még nem zajlottak le a következők:
Május 7. Az emberpiramis, mint politikai rítus – testpolitika a munkáskultúrában – előadó Csatlós Judit kulturális antropológus, Kassák Múzeum.
Május14. Aképpé vált férfi – a férfitest mint látványosság a filmben – előadó Stöhr Lóránt filmesztéta.
Május22. Aférfitest változó jelentése – akció és performanszművészet – előadó Sturcz János művészettörténész.
Május28. Arocksztár meztelen. – előadó Klaniczay Gábor történész.
Június4. Aférfi a pszichiátria és orvostörténet felől – előadó Lafferton Emese történész.
Június 11. Férfi identitás, nemiség a divatfotóban – előadó Misetics Mátyás fotográfus.
Június 22. (A Múzeumok Éjszakáján 23 órakor) Pornográfia és művészet – előadó Turai Hedvig művészettörténész.
További részletek itt, tessék kattintani!