Nem biztos, hogy Oroszország jövőjét a Kremlben kell keresni. A New Eastern Europe elemzése szerint a Nyugat túlságosan Moszkva-központúan gondolkodik az orosz állam jövőjéről, miközben a birodalom sorsát egyre inkább a régiók és a központ viszonya határozhatja meg.
A háború lezárása és Oroszország további politikai fejlődése elválaszthatatlan egymástól – írja a New Eastern Europe friss elemzésében Sviat Hnizdovskyi és Valerii Pekar. A szerzők szerint illúzió azt gondolni, hogy az Ukrajna elleni háború után egyszerűen vissza lehet térni a korábbi orosz–nyugati kapcsolatokhoz. A világ erőviszonyai megváltoztak, és maga az Oroszországi Föderáció sem maradhat változatlan.
A szerzők szerint a nyugati gondolkodás jelenleg két alapforgatókönyv között ingadozik. Az egyik a moszkvai hatalom megszilárdulása: még nagyobb elnyomás, militarizált gazdaság, újabb mozgósítás és a társadalom információs elszigetelése. A másik a moszkvai központ összeomlása, amely nukleáris kockázatokat, menekülthullámot, fegyveres csoportok közötti konfliktust és ellenőrizhetetlen káoszt idézhet elő.
Mindkét változat rossz hír Európának és az Egyesült Államoknak – és jóval kedvezőbb Kínának. Egy egyre inkább elszigetelődő és militarizált Oroszország ugyanis mind jobban Pekingre szorulna piacok, technológia, pénzügyek és diplomáciai támogatás terén. A másik véglet, az orosz állam kaotikus szétesése pedig hatalmas geopolitikai vákuumot teremtene, amelyet szintén Kína próbálhatna kihasználni. (New Eastern Europe)
Csakhogy – állítja a két ukrán elemző – miért kellene a Nyugatnak kizárólag ebből a két rossz lehetőségből választania? A válasz szerintük a Moszkva-központú gondolkodás meghaladásában rejlik. Oroszország ugyanis nem azonos Moszkvával. A főváros egy birodalmi központ, amelynek sajátos politikai és gazdasági helyzete van, és amelyet a háború következményeitől sokkal jobban védenek, mint az ország távoli régióit.
A hatalmas államot több „tartóoszlop” tartja össze. Az egyik a pénzek újraelosztása: Moszkva a régióktól erőforrásokat von el, majd központilag osztja vissza azokat. A háború és a gazdasági nehézségek azonban egyre nagyobb nyomást helyeznek erre a rendszerre. A másik a biztonsági szolgálatoktól való félelem, amely szintén erodálódhat, ha a központ egyre kevésbé képes garantálni saját erejét. A harmadik az a közös nemzeti történet, amellyel a Kreml megpróbálja egyetlen „orosz néppé” összegyúrni a tatárokat, csecseneket, baskírokat, szahákat, burjátokat és több mint száz más etnikai közösséget.
A szerzők szerint azonban a történelem azt mutatja, hogy az erőszak önmagában nem teremt tartós legitimitást. Ha pedig az elnyomást már nem támasztja alá egy meggyőző közös történet, az állam stabilitása is meginoghat. (New Eastern Europe)
Innen jutnak el a szerzők a négy lehetséges forgatókönyvhöz. Ha nemcsak Moszkva erejét, hanem a régiók önálló politikai súlyát is figyelembe vesszük, egészen más kép rajzolódik ki.
Az első változat a központosítás: erős Kreml, gyenge régiók. Ez lényegében a jelenlegi rendszer folytatása, egyre keményebb formában.
A második a kaotikus összeomlás: gyenge központ és gyenge, egymással versengő régiók. Ez az a forgatókönyv, amelytől a nyugati fővárosok a leginkább tartanak.
A harmadik lehetőség a valódi föderalizáció. Ebben az esetben Oroszország egyben maradna, de a régiók tényleges politikai és gazdasági hatalmat kapnának. A központ többé nem rendelkezhetne szabadon az egész ország erőforrásaival, és nem indíthatna háborút a régiók beleegyezése nélkül.
A negyedik a menedzselt dezintegráció, vagyis az ellenőrzött szétesés. A szerzők szerint ez nem feltétlenül jelentene káoszt: megfelelő nemzetközi támogatással, biztonsági garanciákkal és szabályozott elismerési folyamattal új államok is létrejöhetnének az egykori birodalmi struktúrából.
A történelemben mindkettőre van példa. A Szovjetunió 1917-ben kaotikusan, 1991-ben viszonylag rendezett módon esett szét. A kérdés tehát nem az, hogy megtörténhet-e ismét, hanem az, hogy milyen körülmények között történik meg. (New Eastern Europe)
A nukleáris fegyverek miatt természetesen különösen érzékeny kérdés lenne egy ilyen átalakulás. A szerzők szerint azonban a nukleáris arzenál önmagában nem teszi lehetetlenné az államszerkezeti változást. A döntő kérdés az ellenőrzés, a biztonsági garanciák és az átmenet nemzetközi szabályozása.
Az elemzés egyik legérdekesebb része Kína szerepét vizsgálja. A szerzők szerint a Nyugat gyakran éppen attól fél, hogy Oroszország szétesésével Kína jut nagyobb befolyáshoz. Ők viszont arra figyelmeztetnek: éppen a jelenlegi rendszer konzerválása teheti Oroszországot kínai vazallussá. Egy elszigetelt, militarizált Moszkva ugyanis egyre inkább Peking piacaira, technológiájára és pénzére szorul.
Az elemzők külön kiemelik az Északi-sarkvidéket és Jakutföldet. A Szahai Köztársaság – amelyet a Nyugat inkább Jakutföldként ismer – hatalmas természeti erőforrásokkal rendelkezik és stratégiai helyen fekszik. A szerzők szerint a régió nagyobb önállósága Kína sarkvidéki térnyerését is korlátozhatná anélkül, hogy ehhez a Nyugatnak újabb katonai erőket kellene telepítenie a térségbe. (New Eastern Europe)
A tanulmány végső következtetése ezért meglehetősen radikális: a Nyugatnak nem egyetlen Oroszországra, hanem több lehetséges Oroszországra kell felkészülnie.
Nem feltétlenül az a legfontosabb kérdés, ki követi majd Putyint a Kremlben. Sokkal fontosabb lehet, hogy milyen lesz maga az állam Putyin után – és hogy Moszkva továbbra is képes lesz-e ugyanúgy uralni az Oroszországi Föderációt, mint az elmúlt negyedszázadban.
A szerzők szerint Európa biztonsága szempontjából az igazi stratégiai feladat nem Oroszország változatlan formájának mindenáron való megőrzése, hanem egy olyan átalakulás elősegítése lehet, amely csökkenti az újabb háború és a kínai befolyás kockázatát. A Kreml jövője ugyanis lehet, hogy már nem Moszkvában dől el. (New Eastern Europe)
