Különös ember, különös előadó volt Cseh Tamás (1943–2009). Végzettségét tekintve rajztanár lett, egy darabig tanított is. Bakonybélen létrehozott egy „indiántábort”, ahol teljes komolysággal játszották az indiánosdit, az ő neve „Füst a szemében” lett. 1970 körül találkozott Bereményi Gézával: egy életen át tartó barátság és munkakapcsolat lett a folytatása, miközben zeneszerzővé, énekes előadóművésszé és színésszé nőtte ki magát.
Mintegy 20 megjelent lemezéből néhányon Másik János volt szerző- és előadótársa, egy lemezét pedig Csengey Dénes szövegeivel jelentette meg. Igazi eleme kezdetektől az előadóest volt. Nem volt különösebb énekhangja, és gitározni is csak egyszerűbb dolgokat tudott, a dalait viszont hihetetlen kisugárzással adta elő. Ahogy felemelte a fejét, belehunyorgott a reflektorba és azt mondta: „micsoda vidék”, az embernek beleborsódzott a háta. Úgy énekelte a verset, ahogy a legnagyobb chanson-előadók: mélyen átélve, sajátos hangsúlyokkal.
Kezdetben szájról-szájra terjedt, hogy hol fog énekelni, és a fiatalok mentek utána mindenhová. Kultikus jelenséggé lett. Később már a színházak is megnyíltak előtte, főként a Huszonötödik, a Katona József és a Bárka, ahol előadóestjeit telt házakkal hallgatták. Időközben a film is felfedezte, és kisebb-nagyobb karakterszerepeket és filmzenei megbízásokat kapott, amelyekben mindig emlékezeteset alkotott.
Írt két könyvet, megkapta egyebek mellett a Liszt Ferenc- és a Kossuth-díjat,a MagyarKöztársasági Érdemrend középkeresztjét,a MagyarÖrökség díjat. Ez volt az „első élete”.
Cseh Tamás „második élete” nem sokkal a halála után kezdődött. Nem elsősorban az őt ábrázoló szoborral és az emlékszobával, hanem azzal, hogy országszerte emlékműsorok, emlékkoncertek álltak össze, ahol kortársai, majd az a generáció is, amelyik talán csak lemezről ismerte a régi dalait, elkezdte játszani őt. Megszülettek olyan feldolgozások, hangszerelések is, amelyek mások voltak, mint ahogy ő adott elő, de jelezték, hogy az új nemzedék is magáénak érzi, és magán átszűrve a dalokat, ki tudja fejezni önmagát Cseh Tamás nyelvén. Ezek a Bereményi-szövegek és Tamásnak ezek különös hangulatú „krónikás énekei” egyszerre adják a retró-érzést, és kiderül, hogy mennyire frissek, modernek még ma is. Lehet őket elgondolkozva dünnyögni és fel is lehet pörgetni, áthangszerelni, és élnek tovább az ő szellemlétében, második életében is.
Kaposvárott 2012-ben végzett egy színészosztály, amelyik arra gondolt osztályfőnökével, Mohácsi Jánossal és zenei vezetőjével, Rozs Tamással (lásd: a pécsi Szélkiáltó együttes!), hogy a többi között Cseh Tamás-dalokkal vizsgázik. A „Füst a szemében” című műsornak akkora sikere lett, hogy számos helyre meghívták, pedig a résztvevők nem hivatásos muzsikusok, énekesek. És mégis, a lelkesedés, ahogy mi annakidején akár zenei előtanulmányok nélkül is Beatles-, Animals- és egyéb slágereken tanultunk meg zenélni, őket is megtanította megszólaltatni a legkülönfélébb hangszereket. A színészosztály műsora kellett a közönségnek, még az amerikai magyarokhoz is meghívták.
Csakhogy nem önmagában utazott a 14 fellépő, ment vele egy forgatócsoport is Tiszeker Dániel rendező, Pataki Ádám ésErdélyi Gábor operatőrvezetésével, és 50 perces zenés dokumentumfilmet forgatott a fellépéssel egybekötött osztálykirándulásból.
Itt lép a színre Orlai Tibor, akinek jó szimata meglehetős csalhatatlanul megérzi a sikert, és létrehozott egy olyan produkciót, aminek első részében a közönség a filmet kapja, majd szünet után a nevesincs osztályzenekart élőben, kiegészítve Csákányi Eszter és Kulka János közreműködésével. Ennek a duplázott film- és koncert-estnek március 31-én, a Belvárosi Színházban volt a bemutatója.
A film. Szól a dal, az Amerikába érkezőről, akit talán nem is vár senki, archív képsorokat látunk a beérkező óceánjáróval, az utca forgatagával, a város látképével, s közben párhuzamos vágással (Mészáros Attila klipszerű montázsolásával) látjuka Nagy Alma mai arcát is, ahová besereglenek a fiatal magyar színészek. A reformátusok kezelésében álló Magyar Házba jöttek koncertet adni, s később kiderül majd, Washingtonban is tesznek egy látogatást. A basszusgitár valahogy otthon maradt, a boltosok kegyetlenek, mert nem kölcsönöznek, csupán árulnak hangszert, a kevéske valutából kell hát venni egyet. Aztán beindul minden, cuccolás, próba, egyszerre látunk, hallunk Cseh Tamás-dalokat az előadásukban, vallomástöredékeket arról, hogy ennél emlékezetesebb, összekovácsolóbb közösségi programot el sem tudtak volna képzelni maguknak, és persze utcai ökörködéseket is. Kibújik belőlüka nagy gyerek, élvezik az utcát, a metrót, a gyorséttermet és mindent, ami nem kerül sok pénzbe. Élvezik, hogy ez itt a tiszta Amerika! Közben meghatottan nyilatkoznak a helyi közönség tagjai, és haverkodnak velük főleg az afroamerikai helybeliek. A dalszövegek itt más hangsúlyt kapnak, az otthoni életérzések az új világban is célt érnek. A film jó, időnként a szöveget nehezebben érteni az utcazajban, de gondolom, így is minden élvezhető. Béli Ádám,Boros Anna, Decsi Edit, Formán Bálint, Horváth Szabolcs,Kárpáti Pál, Keresztény Tamás (az ugyancsak szélkiáltós muzsikus, Keresztény Béla fia), Kiskamoni-Szalay Lilla, Lábodi Ádám, Lovas Rozi, Porogi Ádám, Váncsa Gábor, Villányi-Juhász István és Rozs Tamás látott, győzött – és még haza is jött.
A koncert. Az est második, hosszabb részében az előbb látott csapat élőben is előadta a műsort, többet is énekelt, mint a filmben. Ez egyfelől érdekes, másfelől picit fárasztó így. A hangkép sajnos, nem mindig koncert minőségű. Amikor kevesen és főleg halkan zenélnek, minden érthető, de amikor rázendít mindenki, a nem igazán jól beállított arányok miatt az ének részben eltűnik, a hangkép pedig zenész-szaknyelven szólva kicsit „dunyha”. A hangszerek időnként elhangolódnak, nem csoda, számonként sokszor más-más játszik rajtuk, az énekhang intonációja sem mindig stabil. Ezzel együtt remek a hangulat. Nekem egy kicsit jobban tetszik, amikor Cseh Tamás lelke átsüt az előadáson, talán a korom az oka, és kevésbé élvezem, mikor rockosított, vagy más módon eleresztett gyeplővel száguldanak a lovak. De azért a Munkásszállás-dal acapella nyolc férfihangon nagy poén még a szememben is.
Közben egy-egy dal, illetve egy közös duett erejéig Kulka János és Csákányi Eszter is bejön a színpadra. Félelmetesek ezek a percek, mert az ember hátán ugyanúgy végigbizsereg valami nagyszerű, mint mikor Tamás koncertjein ültünk. Az angyalszárnyak itt suhognak, mert amit ezeka nagybölények tudnak a dal lelkéről és az előadás mikéntjéről, azt tanítani kell! A eszpresszós duettben Csákányi még zongorázik is, elsőre valami hangszín nem stimmel, lazán korrigálja, újra kezdi. Ez is belefér, a plafon pedig majdnem leszakad, akkora a siker.
Orlai Tibor megint győzött. Ha az estnek nehéz lesz előadást összehozni, annak csak egy oka van: ennyi végzett színészt egyeztetni az ország minden sarkából, és még a Belvárosi Színház műsortervébe is beilleszteni a programot, külön művészet. Figyelem, Cseh Tamás rajongók, a „Micsodai útjaink” következő előadása április 21-én lesz!
