Kaptam egy hozzászólást. A hölgy, aki elmondása szerint szokta olvasni az írásaimat, és abból arra következtet, hogy tudok válaszolni a kérdésére, azt kérdi, hogy „Miért nem vagyunk dühösek?”
„Egyre többször érzem azt, hogy szinte egyedül vagyok a dühömmel. Az ismerőseim között rengeteg az okos, értelmes ember, mégis sűrű-sötét hallgatás van, ha bármit posztolok, mondok, kiabálok. Pedig pont az a véleményük, ami nekem. Én ezt nem értem. Mitől félünk annyira? Mért nem vagyunk már igazán dühösek? Mi a fene van az emberekkel?”.
Megvallom, nem most jött ez a hozzászólás, hanem jó félévvel ezelőtt. Válaszoltam volna rá hamarabb, de nem tudtam, hogy mit mondjak. Mert még magamról sem tudom, hogy dühös vagyok-e egyáltalán. Azt tudom, hogy utálom, ami van és undorodom. De dühösnek lenni más. Lehet, hogy dühös vagyok, csak nem tudok róla? Ki számít dühösnek? Aki káromkodik? Kukákat borogat? Kirakatokat tör be? Hol végződik a felháborodás, és hol kezdődik a düh?
És főként, milyen alapon beszéljek mások nevében? Hogy ők, akiket naponta látok az utcán, miért nem dühösek? Vagy ha dühösek, akkor miért nem úgy, hogy azt mások is észrevegyék?
Van még egy kérdés: Kire kellene dühösnek lennünk? Első megközelítésből persze könnyű a válasz: Orbánra és a Fideszre. Szétlopták az országot, lebontották a jogállamot. Megmásítják a múltunkat, ellopják a jelenünket, felélik a jövőnket.
Egyszerű, mint a faék.
Értem én, hogy rájuk kellene dühösnek lennünk, de én inkább – megint a magam nevében beszélek – megvetem és lenézem őket. Ha valakire dühösnek kell lennünk, akkor azok mi magunk vagyunk. Amiért hagytuk, hogy ez legyen. Hagytuk, hogy ezek a terroristák túszul ejtsék a hazánkat, megvezessenek bennünket, becsapjanak, átvágjanak.
Már akit, tudom. Mert voltak sokan, akik kezdettől fogva látták, hogy mi készül. Nem voltak okosabbak másoknál, „csupán” volt merszük szembenézni a valósággal. Merték tudni, hogy a fekete nem fehér, a kicsi nem nagy, a diktatúra nem demokrácia. Szóval, hogy a hazugság nem igazság.
Sokan vannak, akik csalódtak a szabadságban. Szerintem azért, mert nem harcoltunk meg érte. Készen kaptuk, az ölünkbe pottyant, és ezért azt hittük, hogy a jólét is eljön vele.
Volt idő, amikor még irigykedve néztük a nyugaton élők autóit, csodáltuk őket, amiért a miénknél nagyobb házakban laknak, és szebb helyeken nyaralnak. Azt hittük, ha eljön a szabadság, mindez nekünk is meglesz.
Nem így történt, és ezért most a szabadságra haragszunk. A diktatúrát választjuk, mert volt már benne részünk, és a vége, valljuk be, egészen kibírható volt.
A mi diktátorunk volt a legjobb mind közül, mi pedig szabadabban éltünk, mint a tábor többi barakkjának lakói. A románok, a bolgárok, a keletnémetek.
Pontosabban: kevésbé elnyomottan.
Mi volt az eredeti kérdés? Hogy miért nem vagyunk dühösek? Ha tudnám, becsszó, megírnám.