Az ENSZ Közgyűlése 2005. november 1-jei határozatával január 27-ét a holokauszt nemzetközi emléknapjává nyilvánította. A dátum a második világháború idején működött legnagyobb megsemmisítő tábor, az auschwitzi koncentrációs tábor felszabadítására emlékezteti a világ népeit. 1945. január 27-én az első ukrán front katonái léptek be elsőként az auschwitzi haláltábor kapuján. A látvány megrendítően félelmetes volt. Halottak mindenütt, az élők pedig emberi roncsok voltak csupán. A holokauszt nemzetközi emléknapján világszerte megemlékeznek a történelemben valaha is előfordult legnagyobb, már iparszerű népirtás áldozatairól, arról a mintegy hatmillió emberről, aki már sosem térhetett vissza az életbe. – Részlet Szita Szabolcs „Magyar sorsok Auschwitz–Birkenauban” című monográfiájából (Noran Libro Kiadó, Budapest, 2018.)
„…Kassán Vrancsik István vasúti szolgálattevő folytatólagosan adta át dr. Gaško Miklós ügyvédnek a szerelvényekről gyűjtött adatait. Dr. Gaško a háború után egy másolatot rövidesen Krausz Menyhértszökésből, rejtőzésből visszatért bornagykereskedőnek, immár hitközségi elnöknek juttatott, aki azt – állítólag – Genfbe, a Nemzetközi Vöröskeresztnek továbbította. A kimutatás nagy késéssel, Kanadában 1984-ben, Magyarországon 1988-ban került nyilvánosságra.
A tömeges kiszállítás indítása után tíz nappal Kassától nem messze, a szlovákiai Kysak községben (fontos vasúti csomópont, eredeti magyar neve Sároskőszeg) a németek súlyos fegyelemsértéséről maradt fenn adat. Május 24-én a helyi vasútállomáson a 633 2316, 633 2317, 633 2318 számú szerelvények „áttelepítő” vagonjait német fegyveresek felnyitották, a magyar zsidókat lövésekkel fenyegették. A jelentés szerint ékszert, más értéktárgyakat szedtek össze, valamint órákat, gyűrűket, töltőtollakat és pénzt is.
A 633 2317 számú „szállítmányt” kísérő németek az állomás restijében a zsákmányolt pénzből lerészegedtek, énekeltek. Kysak állomáson a 633 2318 sz. szerelvény 11,15-től 14,23 óráig, a 633 2316 sz. 13,35-től 16,12 óráig, a 633 231 (ez valószínűleg később érkezett) 18,25-től 21,35 óráig állt. A kysaki csendőrség jelentette a szlovákiai elhárításnak (ők pedig a német Abwehrnek, utóbbi szolgálati úton június 14-én Berlinnek), hogy a szlovákok megfigyelték: a magyar zsidók a vagonokból különféle értékeket és összetépett pénzt dobáltak ki. Ezeket a vágány mentén a munkások és a gyerekek szedték össze. Az ilyen esetek sértik a szlovák és a német érdekeket – olvasható a jelentésben. Emiatt Hanns Elard Ludin intézkedést kért.
A jelentéssel Berlinben már másnap foglalkoztak. Eberhard von Thadden rögzítette, hogy a magyar zsidókat a kiszállítás előtt testi vizsgálatnak vetik alá, így semmiféle értéktárgyat sem tudnak kicsempészni. Az ügyben ugyanakkor tájékozódnak, haladéktalanul felvilágosítást kértek Budapesten, miként az RSHA-nál, Berlinben is.
A Kysak állomáson történt május 24-i affért 29-én újabb, egy súlyosabb követte. Akkor a 632 238 számú német „katonai szállító vonatnak” a Waffen-SS-hez tartozó katonája 18,30 órakor a pályaudvaron ismeretlen magyar zsidót a helyszínen halálosan megsebesített. A tetemet a szállítmány parancsnokának rendelkezésére három magyar zsidó visszarakta a vagonba, amit lezártak.
Ludin német birodalmi megbízott Pozsonyból Berlinbe jelentette, hogy az eset mélyen felháborította az ünnepekre készülő helyieket, akik éppen a peronon tartózkodtak. A megrázó sároskőszegi esetekről a jámbor újságolvasó két „szlovák magyarázatot” is kapott. Az egyik szerint a gyilkoló SS valószínűleg magyar volt, a másik, hogy német egyenruhát viselt, de a szíve magyar lehetett.
A német és magyar hivatalos kimutatások, valamint Vrancsik és dr. Gaško kassai listája mellett Glaser Leó vonatlistája alig ismert. Pedig figyelemreméltó, mert a Birkenauba érkezett magyarországi szerelvényekről (is) találunk értékes adatokat benne. Sőt, napról napra követi a tömeges magyarországi beszállítást – bár a gyűjtés módszere nem ismert. Nem zárható ki, hogy a Kanada-kommandó egyik kápójaként „hivatalból” jegyezte fel a beérkezett szerelvényeket, bár ez ellene szól, hogy ilyen adatgyűjtés, összesítés a foglyok számára szigorúan tiltott volt, emiatt több mint kockázatos tevékenység lett volna. Még nagyobb rizikó lehetett az adatok egyéni megőrzése, elrejtése, amely spicliskedő fogolytárs árulása, SS általi leleplezés esetén azonnali halálos ítélettel járt. Glaser mindenesetre az életét kockáztatta azzal, hogy a listát a felszabadulásig megőrizte.
A relatív szabadságot élvező kápó 1944. május 16–31. között a beérkezett csoportokból a szelektálás utáni túlélő férfiak számát 28 457 fogolyban összesítette. (Közöttük 28 165 zsidónak számított, kétszázkilencvenkettő árjának.) 15 napon át szinte folyamatosan érkeztek a teherszerelvények, csak május 30-ról nincsen magyar adat.
1944 májusában a több ezres magyar csoportok mellett kisebb lengyel, orosz és cigány csoportok is érkeztek: összesen háromszázharmincegyen voltak. A KEOKH révén deportált alig 19 éves Stadler Aranka nem bírt kíváncsiságával: a tehervonatok érkezésekor elrendelt kötelező Lagersperre (táborzárás) szabályát megszegte és a szigorú tiltás ellenére kiszökött a barakkból: „Kisurrantam a körletből, és szorosan a falhoz tapadva megkerültem az épületet, hogy szembe kerüljek a vonattal. Ott állt, a vagonok ajtaja nyitva. A padlón emberek feküdtek, egymás hegyén-hátán. Néhányan kilógtak. A hozzám legközelebb álló vagonban egy asszony próbált feltápászkodni az emberhalomból. Derékig mezítelen volt, a haja teljesen csapzott, félig eszelős tekintettel nézett kifelé. Botladozva megindult a vagonajtó felé. Ez volt az a pillanat, mikor elkapott a félelem: visszamenekültem a körletbe.”
Glaser június 1-jétől 30-ig, 23 napról jegyezte fel a csoportos magyar vonatok befutását; 61 szerelvényről gyűjtött adatokat. (Ismeretlen okból hiányzik a feljegyzés június 4-ről, továbbá 19-e és 25-e között.) A feljegyzések megörökítették a halál malmának gyors őrlését. Elborzasztó adatok bizonyítják a „nagyüzemet”, a megsemmisítés feszített ütemét. Ugyanakkor a hónap elején a számokból is kitűnik a szerelvények torlódása, és a következmény: a „tervszerűséget” zavaró „túlterhelés”.
Érdemes a volt kápó – immár intézetigazgató – 1945. augusztus 5-én, a felső-ausztriai Lambachban kelt leveléből idéznünk. Ebből kitűnik, hogy közvetlen tapasztalatai szerint – a külön táborban tartott, ott regisztrált – a női foglyok száma „megközelíti a férfi foglyokét, akár még több is lehet”. Június első napján öt magyar csoportról, másnap négyről, harmadnap pedig nyolcról szerzett adatokat Glaser.
Sporadikus adatok az auschwitzi városi pályaudvarról is fennmaradtak. 1963-ban Frankfurt am Mainban az esküdtszék kihallgatta Willi Hilse vasúti főfelügyelőt. A vasúti tiszt 1942 szeptemberétől az auschwitzi pályaudvar helyettes állomásfőnöke volt. Személyesen intézte az árukezelést és a vasúti kocsielosztást. Adatai alapján kijelentette, hogy 1944 májusától július közepéig – véget nem érő szerelvényeken – négyszázezernél több zsidót szállítottak Auschwitzba. A számot a Wehrmacht fuvarlevelei alapján számította ki, amelyekkel a magyarországi „szállítmányokat” útnak indították.
Hilse állította: a marhavagonokba zsúfolt emberekkel „szám szerint el kellett számolnia az SS-szel vagy a Wehrmachattal”, de húsz év után nem tudta megnevezni, a kettő közül melyikkel. Pontos adatokkal csak a magyarországi szállításokról tudott szolgálni, kizárólag ezek futottak bizonyítottan Wehrmacht-fuvarlevéllel. Auschwitzi szolgálata alatt – júliusban áthelyezték – „mintegy százhúsz szerelvény gördült be a megsemmisítő táborba”. Az esküdtszék előtt számot adott életveszélyes birkenaui kalandjáról is. Egy alkalommal tolatómozdonnyal bevitette magát a táborba, hogy valamit megbeszéljen a fuvarlevelekkel kapcsolatban. A mozdonyról egyenesen a táborirodába ment. „Nem sok hiányzott, hogy ne jöjjek ki többé, mert nem volt igazolványom.”
Willi Hilse 1964. november 27-i tanúvallomásában a Birkenauba májusban beérkezett 44 magyar „transzportról” adott számot. A nagy szállítóleveleket személyesen is látta, maga továbbította őket. Az első lapon Groβer Wehrmachtsfrachtbrief felirat szerepelt, majd számos adat a vagon expediálásáról, indítóállomásáról, a szállításról. A belső lapokra írtakat nem mindig tudta megnézni. (A kocsi- és a vasút szolgálati nyelvén a tengelyszámokat tartalmazták, valamint a szállított személyek számát. Ezek voltak fontosak az elszámoláshoz a Wehrmacht, vagy a Waffen-SS számára.)
A tanú a vasúti kocsikat lezárva látta, a bezsúfoltak csak egy kis ablakon kaptak némi levegőt. A létszámot érintő kérdésre már nem tudott válaszolni, húsz év távlatából ezekre pontosan nem emlékezett. Viszont határozottan állította, hogy a vagonba zárt embereket rosszabb körülmények között szállították, mint az állatokat. Emlékei szerint szerelvényenként átlagban nagyjából háromezer-hatszáz emberrel lehet számolni. 1944 nyarára tekintve 120 tehervonat érkezése biztosan megtörtént, de ez több is lehetett. A bíróság még a fuvarlevelek szerepét firtatta, mire a tanú két vonatkozásról beszélt: először is a vagonokat nem szabadott túlterhelni, másrészt fontos volt a szállítás utáni pontos fizetés a vasútnak.
A kiegészítő kérdés már szigorúbbnak hangzott: hogyan ellenőrizték az utasszámot, ha ez nem volt lehetséges? Mit tett ön, mi volt az útmutatás arra nézve, hogy az ellenőrzés megtörténjék? A válaszokból kiderült, hogy ellenőrzés egyáltalán nem volt lehetséges, gyakorlatilag elmaradt. A bíró ezután megkérdezte, ilyen esetekben Hilse tett-e jelentést. A válasz ezúttal is nemleges volt. A bíró ismét a vagon terhelésének ellenőrzését firtatta, mivel a 40 tonnás teherkocsiban (G-Wagen) maximálisan ötven-hatvan személyt szabadott (volna) szállítani. Majd a törvény képviselője kifejtette, ez a tény azért fontos, mert egy-egy tehervagonban – bírósági tanúvallomás szerint – száznál többen is voltak.
A volt vasúti szolgálattevő szerint ahol neki az auschwitzi vasútállomáson járni kellett, ott a táborba behajtásra és a tábor kiürítésére váró zsúfolt tehervonatokat az SS fegyveresen, szigorúan őrizte. 1944 nyarán – a lezárt magyar vonatok beérkezésekor – egy kis vagonablaknál az asszony vízért rimánkodott gyerekének. A vasutas szíve megesett, elsietett és – a tilalom ellenére – korsóban vizet hozott. Amikor a vagon közelébe ért, egy SS-legény azonnal felbukkant és számonkérte. Hilse elmondta, hogy az asszonynak hozott vizet. Az SS csak annyit mondott: „Ha a vagontól azonnal nem távozik, agyonlövöm.”[