(Írta: Hardy Mihály) A mítoszok gyártása Magyarországon napjainkra ipari méreteket öltött, a mostani kormányzat és történelemhamisító gárdája egyszerűen nem tud mit kezdeni sem az 1956-i forradalommal, sem annak mártírrá vált miniszterelnökével, Nagy Imrével.

Nem irigylem a tanárokat, a történelemtanárokat meg különösen nem, ezekben az októberi napokban. Az általános iskolákban, a gimnáziumokban, sőt néhol az óvodákban is valamilyen módon meg kell emlékezni az 1956-i magyarországi forradalomról, de lassan ember legyen a talpán, aki követni tudja az éppen „hivatalos” irányvonalat. Egy közkeletű kelet-európai mondás szerint „semmi sem olyan kiszámíthatatlan, mint a történelmi múlt.”

A történelemhamisításnak aztán mára könyvtárnyi irodalma keletkezett, különösen a Lajtától keletre, nem is beszélve arról, ami a Kárpátokon túl, az egykori Szovjetunióban zajlott. Hát ezért nem irigylem a történelemtanárokat, akiknek nyilvánvalóan meg kell felelniük a mindenkori hivatalosságoknak, miközben a tanárok többsége tudományként tekint a saját hivatására. Vannak ugyebár történelmi tények, évszámok, adatok – és személyiségek, akik az eseményeket irányították, vagy csak részt vettek benne, vagy csak sodródtak az árral. És voltak olyanok is, akik ellentmondásos múltjuk ellenére a kritikus pillanatban fel tudtak nőni a feladathoz, vállalták a kihívást és akár az életük kockáztatásával is helytálltak, amikor kellett. Az ilyen emberek aztán előbb-utóbb bekerülnek a történelemkönyvek lapjaira is, már ha ezeket a történelemkönyveket később nem zúzzák be és nem írnak újakat helyettük, új mesével.

A mítoszok gyártása Magyarországon napjainkra ipari méreteket öltött, a mostani kormányzat és történelemhamisító gárdája egyszerűen nem tud mit kezdeni sem az 1956-i forradalommal, sem annak mártírrá vált miniszterelnökével, Nagy Imrével. Természetesen minden népnek szüksége van saját mítoszokra, akár saját eredetével kapcsolatban, akár történelmi hőseiről legyen szó. Ebben a vonatkozásban – sajnos nincs rá jobb szó – tort ülnek a sarlatánok, a mindenkor megfelelni vágyó hamisítók. Nemcsak azért, mert ezzel úgy érezhetik, hogy megfelelnek a vezér elvárásainak, hanem azért is, mert ez nagyszerű megélhetést biztosít a számukra. Pénzt, paripát, egyetemi katedrát, kutatóintézetet és publikálási lehetőséget.

1956-ot sem lenyelni, sem kiköpni nem tudja a magyarországi kormányzat és holdudvara. Hogyhogy fegyvert fogtak az emberek és fellázadtak a zsarnokság ellen? Hogyhogy egy szál puskával és benzines palackokkal mertek szembeszegülni a szovjet harckocsikkal, az orosz tankokkal Budapest utcáin? A mostani miniszterelnök is össze-vissza beszél, amikor 1956 ürügyén a „tűzszünet kiharcolásáról meg béketárgyalások kikényszerítéséről” szónokol. Azt már látjuk, hogy 1956 hivatalos emlékezetét igyekeznek ugyanúgy mentesíteni Nagy Imre személyétől, ahogy a szobrát is eltávolították az éjszaka leple alatt a parlament közeléből. Igazán szimbolikus gesztus volt, hiszen egy historizáló Trianon-emlékmű másolatát állították a helyére, hirdetve, hogy az Orbán-rezsim inkább Horthy Miklós kormányzóban láttatja a történelmi elődjét, semmint 1956-ban.

Nyilván nem véletlenül, mert a mai, a 2022-i valóságban egészen más és a karmelita kolostor lakója számára igazán kényelmetlen jelentést kap az az egyszerű 56-os jelszó, hogy „Ruszkik haza!”.