(Írta: M. Lengyel László) Amint az már évek óta hagyománnyá vált, az idén is kiválasztották a Magyar Tudományos Akadémia borait és a díjazott tételeket. Borszerető tudósokból és képzett kóstolókból álló zsűri két fordulóban hat napon át vizsgálta, értékelte, pontozta a beküldött több mint háromszáz tételt. Az eredményhirdetés maga lehetne az Akadémia belügye, ha a válogatásból, az eredményből nem derült volna ki számos tanulság a borászatok innovatív törekvéseit, a borfogyasztási szokások és igények változásait, általában a magyar bortermelési és borfogyasztási kultúrát illetően. (A nyitó képen: Freund Tamás, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke a borverseny értékelőjén.)
Mint az az általam legutóbb meglátogatott borászati rendezvényen, a Magyar Kertészeti és Élettudományi Egyetem innovatív borászati próbálkozásait bemutató szemlén is kiderült, a borfogyasztás, miközben elmozdul a cideres, habzó, könnyebb borok, illetve a pezsgők irányába, nemzetközileg is csökken. Azt gondoltam, hogy na, majd itt, az akadémikusok megvédik a nagy, nehéz, tüzes borok „becsületét”, de szerencsére nem így történt. Semmi ortodoxia, sehol egy agyonbarrikolt, hordóban túltartott duplatanninos nehéz vörös, egy olajos, sűrű, legömbölyített fehér, egy túltartott, üdeségét elvesztett rozé. Jelentem, az MTA követi és egyben visszaigazolja a legújabb borászati trendeket és a megjelent fogyasztási igényeket.
Freund Tamás, az Akadémia elnöke megnyitójában idézte is azt a meg nem nevezett borászt, aki egyszer azt mondta neki, munkatársai közül a mikrobiológust tartja legtöbbre. És itt már a témánál vagyunk. Az évről-évre változó minőségű, évjáratizgalmas kézműves borok világa megmarad a kis pincészeteknek és az igazi ínyenceknek, a nagy piac az azonos minőséget, azonos, jól megismert, stabil íz- és illatvilágot hozó, megbízható színvonalú tételeket igényli.
Nem az évjáratokat, a fajtákat és a dűlőket meg a pincészeteket felsoroló jegyzetekkel megyünk a borszakboltba sem, hogy kiválasszuk azt az egy-két bizonyosat, hanem a tavaly meg előtte beváltat keressük. A plázákban különösen. Így aztán a borászatban egyre több a tudomány. Ha nem értenek félre: a vegyészet és a mikrobiológia. Fizika is, mert hőmérséklet ugyebár. Meg cukorfok. Meg élesztő. És reduktív technológia. Korrigálható, irányítható folyamatok, és hasonlók. Mindez patyolattiszta környezetben, rozsdamentes tartályokban, a nemes penész és más hasonló, az öreg pincéket jellemző (részben) hiedelmekkel ellentétben. A magyar bortermelés a magyar innovatív bortermelés tudományával karöltve tud a jelenlegi világszínvonalra emelkedni.
Tizenkilenc borvidék 85 pincészetének több száz tétellel pályázói közül nem lehetett könnyű választani. A fehér kategóriában a Bujdosó pincészet Olaszrizling-válogatása lett az Akadémia bora. Kifejezetten örvendetes, hogy itthon még mindig nem a chardonnay a fehérbort kedvelők első gondolata. Bizony, az olaszrizling korán, idejében és későn szüretelve is csodákra képes, a magyar ember bora (és nem csupán amiatt, mert van egy keserű utóíze), viszont a külföldiek számára szinte kimondhatatlan a neve. (Ha csak rizlingnek hívnánk, hazudnánk.) Tehát az ilyen borokat fantázianéven kell forgalmazni a határainkon túl.
Meg kell említenem a Fritsch Pince Muscat Ottoneljét, ilyet Szőke Mátyás készített fénykorában, de még az is hagyományosabb volt, ezt frissebbnek éreztem, és a Pécsi Egyetem Zenitjét, mert ez egyrészt „feltámadó” fajtából van, másrészt hibátlanul kezelték.
Örültem a Jásdi Ranolder fehérének és Hegyborának, Áts Károly Szent Tamás furmintjának, a Dégenfeld Hárslevelűjének – mert hogy itthon tartották fajtában a dicsőséget -, a Figula szintén olaszrizlingjének.
A vörösek közül a szekszárdi Szeleshát szőlőbírtok merlot-ja nyert. Ennek Gubac a neve, a régi, hagyományos Szeleshát dűlőn már kívül eső, a városon kívül alig ismert területről. Egyértelmű, hogy a világfajták közül a Pinot Noir szinte eltűnik Magyarországról az utóbbi években, a merlot viszont egyre megbízhatóbban terem, és hozza a rá jellemző málna- és rózsavirág illatokat. Kicsit bicebóca savai miatt inkább a két cabernet-vel házasítva szokták kínálni, hiszen lekerekíti, simítja azokat. Eddig inkább a Balkánon és a francia területeken vállalták fel magában, most viszont bebizonyosodott, hogy kevés öreghordóval, gondosan kezelve, tartva és érlelve itthon is kiad egy nagyon szép bort. Azért utána még mindig a cuvée-k következnek, a Heimann és a Koch villányi dűlőiből, és persze a „rendezvény” kategóriában ott van a Takler, a Thummerer és a Lelovits, vagyis a megszokott, vörösben hagyományosan nagyot alkotó vezető borászatokat nem lehet leírni.
Rozéban a Bibok Szekszárdi Kékfrankos Roséja lett a győztes, tényleg nem érdemtelenül. Ráadásul az ilyen borokra alig jellemző kifejezett mineralitással. És hogy kadarka rozé is volt a kínálatban, a bátorító.
Pezsgőt és desszertbort egyáltalán nem próbáltam, így csak megemlítem, hogy a Kreinbacher Brut Classic győzött az előbbi, a Tokaj Kikelet 2019-es hatputtonyos aszúja az utóbbi kategóriában.
Természetes, hogy „köpve” sem tudtam végigkótolni a felvonultatott 26 tételt. Annyit — ha nem szerénytelen — megállapíthatok, hogy nem tudok a zsűrivel vitázni, egy sasszé ide vagy oda nem számít. Azt viszont megállapítottam, hogy Sóskút meg szigetakármi — talán Szentmiklós — (bocsánatot kérek, újságíró ilyet nem tesz, de nem tudtam az információt beszerezni) és a hagyományos borvidékek peremdűlői is bekerültek a versenybe, azt jelzi, hogy a mai klimatikus viszonyok között Magyarországon, nem túl nagy tételben, szinte bárhol lehet kiváló bort előállítani. Ez az egyik tanulság.
A másik, hogy a fajtajelleget általában meghaladja a terroir- és talajjelleg, viszont a végső értéket a borászati szaktudás, a bátorság, a fantázia és az innováció határozza meg. Vagyis a tudomány és a borászat egyre inkább kart karba öltve fejlődik, nem tudják elengedni egymás kezét. És ezt az irányvonalat a borkultúra feltámadásakor megismert legendás borászok (sokszor családilag is) második nemzedéke, a mai harmincas, negyvenes korosztály határozza meg. És ami már tényleg botrány — ó, irgalom atyja ne hagyj el! — ebben a meghatározó borásznemzedékben egyre több a nő. És mind sikeresebbek.
Ennyit tudtam leszűrni mindabból, amit az MTA borversenye kapcsán a magyar borászat, borkultúra és borfogyasztás állapotairól leszűrhettem. Minden tévedésemet vállalom. Egyet viszont nem: kijelentem, hogy a Magyar Tudományos Akadémia borai igenis sokat mondanak a magyar bortermelésről, borfogyasztásról, borkultúráról, lényegében tükrözik a jelenkori állapotainkat.
Vagyis az Akadémia borai, tulajdonképpen és a lényeget illetően valamilyen szempontból az ország borai is.