Michael Schudson (—> az újságírás professzora a Columbia Egyetem újságíró-iskolájában és adjunktus a szociológia tanszéken; a San Diego-i Kaliforniai Egyetem emeritus professzora. Szakértő olyan területeken, mint az újságírástörténet, a médiaszociológia, a politikai kommunikáció és a közművelődés) ismert definíciója szerint professzionális újságíró az, akinek fontosabbak a szakmai, mint a politikai szempontok. De hogyan alakult ki és mire jó a professzionális újságírás? Miért került napjainkban válságba? És legfőképpen: fennmaradhat-e? 

Az Élet és Irodalom január 19-i számában megjelent cikk két szerzője, Bajomi-Lázár Péter és Boldog Dalma ezeket a kérdéseket igyekszik megválaszolni, kapcsolatot keresve egyfelől a polgári, az ipari és az információs forradalmak, másfelől az újságírásban végbement változások között.

A polgári forradalmak

Az az évtizedekig tartó folyamat, amelyet Jean K. Chalaby (—> szociológus, aki a globális médiára, a transznacionális televíziózásra, az összehasonlító médiatudományokra és a médiatörténetre szakosodott; 2000 óta kutatóként és vezető oktatóként dolgozik a londoni City University szociológiai tanszékén) nyomán az újságírás professzionalizálódásának neveznek, a XVIII. század végén, a XIX. század elején kezdődött Angliában és az Egyesült Államokban.

Ez az átalakulás részben a polgári forradalmakból következett. Angliában 1695-ben vesztette hatályát a sajtótermékek kiadását engedélyhez kötő licenctörvény, az Egyesült Államokban pedig 1791-ben született meg az alkotmánynak a szólás- és sajtószabadságot garantáló első kiegészítése. A szakirodalom erre a két évre teszi a szabad sajtó születését az angolszász országokban; akkor kezdtek a mindaddig elkötelezett újságírók távolodni a politikai elitektől. Igaz, a valóban független sajtó létrejöttéhez még számos más feltételnek is teljesülnie kellett.

Ugyancsak a polgári forradalmaknak köszönhető, hogy az angol és az amerikai újságírók más országokban élő társaiknál előbb ülhettek be a parlament és a kongresszus üléseire; a XVIII. század végén elsőként a londoni Morning Chronicle riporterei tudósítottak az alsóház munkájáról. Céljukat Thomas Paine (—> angol származású, az Amerikai Egyesült Államokban és Franciaországban tevékenykedő politikus, újságíró, esszéista. A köztársaság intézményének lelkes híve, a független Amerikai Egyesült Államok támogatója volt. Eszmeiségét a kvékerek puritánsága, az emberek Isten előtti egyenlősége határozta meg) 1791-ben írt sorai mutatják meg: „A képviseleti rendszerben minden oknak meg kell jelennie a nyilvánosság előtt. A kormányzatban minden ember tulajdonos, és feladatai szükségszerű részének tekinti a dolgok megértését. Ezek a saját ügyei, mert a tulajdonát befolyásolják”. Az újságírók tehát immár az adófizetők képviseletét tartották a feladatuknak: az ő nevükben számoltatták el a hatalom gyakorlóit a rájuk bízott közpénzekkel.

Az adófizetők képviseletéből eredt a szintén angolszász gyökerű tényfeltáró újságírás gondolata is: az a felismerés, hogy információértéke nem annak van, amit a politikusok meg akarnak osztani a nagyközönséggel, hanem annak, amit el akarnak titkolni előle.

A nagyközönség képviseletének szándékát mutatta az is, hogy a lapok működésüket igyekeztek transzparenssé tenni; elsőként a philadelphiai Public Ledger folyóirat hozta nyilvánosságra 24 etikai szabályát az 1860-as években.

Az etikai kódexek új legitimációt kínáltak: elszámoltathatóvá tették az újságírókat. Ha a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalmat ellenőrző sajtó a negyedik hatalom, akkor a sajtót ellenőrző közönség az ötödik hatalom.

Az ipari forradalmak

Az újságírás professzionalizálódásában fontos szerepet játszott az első és a második ipari forradalom – a gőz és az elektromosság forradalma – is. A kapitalista gazdaság kiépülése hívta életre azt a nagy létszámú munkás- és középosztályt, amely az új sajtó célközönségét adta. Az urbanizáció pedig koncentrált piacokat teremtett: egy forgalmas közlekedési csomópontban egyetlen rikkancs néhány óra alatt több száz lapot értékesíthetett.

Mint Harold Innis (Harold Adams Innis a politikai gazdaságtan kanadai professzora volt a Torontói Egyetemen, és a médiáról, a kommunikáció-elméletről és a kanadai gazdaságtörténetről szóló alapművek szerzője) írja, a papírgyártás korszerűsödése és a gőznyomda bevezetése után a lapokat már nem néhány száz, hanem sok ezer példányban nyomták ki; elsőként a londoni Times állt át a kézi nyomdáról a gőzgépre 1814-ben, három és félszeresére növelve példányainak számát. Így a szerkesztőségek bevételeiket már nem a kormányok és a pártok támogatásából, hanem a hirdetési és a közönségpiacokból meríthették.

A professzionális újságírás egyik feltétele a politikai függetlenség, a politikai függetlenséget pedig a gazdasági önállóság garantálja.

Az újságírás professzionalizálódásában fontos szerepet játszott az 1837-ben feltalált elektromos távíró is. Ennek köszönhető, hogy megváltozott a hírek tematikája: tudósítóik révén a lapok immár nemcsak helyi, hanem távoli híreket is közöltek. A londoni Times 19 saját külföldi tudósítójából álló hálózatára támaszkodott, a New York-i napilapok pedig – a költségeket megosztandó – létrehozták az Associated Press hírügynökséget. A távíró rövidítette a hírciklust is, hiszen lehetőséget nyújtott a szinte valós idejű tudósításra; a philadelphiai Evening Bulletin például napi hét kiadásban szállította a híreket.

James W. Careytől (amerikai kommunikáció-elméleti szakember, médiakritikus és az Illinoisi Egyetemen, majd a Columbia Egyetemen újságíró oktató volt) tudjuk, hogy a távíró a sajtónyelvet is befolyásolta. Minden egyes sürgönyön továbbított szóért külön kellett fizetni, ezért a tudósítók rövidre fogták beszámolóikat: a tényekre szorítkoztak. Így alakult ki a hírparadigma, a szerző személyes szempontjait elhallgató, tömör és tárgyilagos jelentés műfaja. Ez pedig üzleti szempontból is sikeres stratégiának bizonyult. Az addig széles körben gyakorolt pártos újságírás csak egy szűk célközönség körében keltett elismerést, de mindenki másban heves ellenállást keltett; a távírón továbbított információkon alapuló hírek azonban már sok embert szólítottak meg, mert – mint Svennik Høyer (norvég politológus volt; 1985-ben az Oslói Egyetem Médiakutatási Intézetének professzorává nevezték ki) írja – a „legkisebb közös nevező” elvén alapultak.

A professzionális újságírás üzleti modellje tehát nem az, hogy a gyártott tartalom minél több embernek tetsszék, hanem az, hogy minél kevesebbnek ne tetsszék.

Az angol és az amerikai sajtóban így lassan háttérbe szorultak a személyes hangú irodalmi műfajok. A távíró ezzel közvetlenül is hozzájárult a hírgyártás rutinizálódásához, voltaképpen a sajtó iparosodásához: ahhoz a folyamathoz, amelyben – ahogy Daniel J. Boorstin (—> amerikai történész volt a Chicagói Egyetemen, aki az amerikai és a világtörténelem számos témájáról írt. 1975-ben az Egyesült Államok Kongresszusának könyvtárosává nevezték ki, és 1987-ig dolgozott. Közreműködött a Kongresszusi Könyvtár Könyvközpontjának létrehozásában.) fogalmaz – „a hír eladható árucikké vált”. 1800-ban körülbelül 235 újság volt az Egyesült Államokban, 1900-ban már mintegy 16 000. A XIX. század végén egyes New York-i napilapok már egymillió példányban keltek el.

A sajtó működtetéséhez egyre több főállású újságíróra volt szükség. A közölt cikkeket immár nem politikai aktivisták vagy a jövedelmüket kiegészíteni igyekvő irodalmárok jegyezték, hanem professzionisták, akik ebből éltek. Az újságírás szakmává, hivatássá vált. Ehhez szükség volt intézményesített képzésre is;

az első újságírás-tanszék 1912-ben nyílt meg a Columbia Egyetemen, Joseph Pulitzer (eredeti neve Politzer; világszerte ismertebb nevén Joseph Pulitzer (Makó, 1847. április 10. – Dél-Karolina, Charleston 1911. október 29.) magyar születésű amerikai újságíró, lapkiadó, az amerikai újságírás legrangosabb díjának, a Pulitzer-díjnak az alapítója) finanszírozásában.

A médiatörténeti értekezések ugyanakkor arra is rávilágítanak, hogy az elmúlt kétszáz évben az angolszász újságírói gyakorlat sokszor eltért az eszményektől. Különösen a társadalmat megosztó politikai válságok idején került előtérbe a kiegyensúlyozott távolságtartás normáit elvető, nyíltan elkötelezett újságírás. Ez a helyzet napjainkban is, amikor olyan kérdések osztják meg az angol és az amerikai társadalmat, mint a brexit és Trump populizmusa.

A professzionális újságíró

A polgári és az ipari forradalmak tehát a XIX. század második felére megteremtették az újságírás professzionalizálódásának feltételeit. Az újságírók kialakították a politikai és az irodalmi logikától független saját normáikat – köztük a méltányosság és a pártatlanság normáját –, és felépítették szakmai identitásukat és legitimációjukat.

A professzionális újságíró szerepfelfogásának számos eleme van. Ő szűri meg az információkat, szétválogatva a választói döntéshozatal szempontjából lényeges és lényegtelen tudnivalókat. Ő ellenőrzi az adatokat. Ő helyezi kontextusba az információkat. Ő gondoskodik arról, hogy a történéseket több oldalról ismerje meg a közönség. Ő választja szét a tényeket és a véleményeket. És ő szűri ki a nyilvános térből a nagyközönség szélsőséges hozzászólásait. Más szavakkal:

napirendet állít fel, értelmezési kereteket nyújt, és moderálja a közbeszédet. A professzionális újságíró tehát a közönség helyett, a közönség megbízásából, a közönségért dolgozik.

A 2016-i Worlds of Journalism Study (Az újságírás világai című tanulmány) szerint ez az újságírói szerepértelmezés a XX. század során az észak-atlanti régión túl, a „globális Délen” is modellértékűvé vált. A szakma gyakorlói sokszor még azokban az országokban is követendő szerepmodellként hivatkoznak rá, ahol hiányoznak a megvalósításához szükséges politikai, gazdasági és technológiai feltételek. A szakmabéliek java része az angolszász újságírást tekinti az „igazi” újságírásnak.

Az információs forradalom

Az ezredfordulón azonban az újságírás olyan súlyos válságba került, amilyet mindaddig sosem tapasztalt. Ennek legfőbb oka egy újabb forradalom – az információs forradalom, pontosabban a web2 forradalma – volt.

A közösségi platformokon megjelentek a civil újságírók. Ma már hírközlő mindenki, aki posztot ír, kommentel vagy tartalmat oszt meg. Csakhogy a civil újságíró a saját normáit követi, nem a szakmai megfontolásokat. Nem tesz különbséget a lényeges és a lényegtelen tudnivalók között. Nem ellenőrzi az adatokat. Nem mutatja be az események valamennyi oldalát. Sokszor nélkülözi az adatok kiválasztásához és értelmezéséhez szükséges szaktudást. És jellemzően nem tartja távol a közbeszédtől a szélsőséges nézeteket. Mint a szlovén Slavko Splichal és a svéd Peter Dahlgren írja: „A civil újságírás (…) általában elkötelezett valamilyen társadalmi érték iránt, így kevésbé követi az olyan hagyományos normákat, mint a méltányosság és a kiegyensúlyozottság, és elmossa a tények és a vélemények közötti, egykor éles határokat. (…) A civil újságírás (…) számonkérhetetlen.” Az újságírás deprofesszionalizálódott.

Megváltozott a felhasznált technológia és formátum is. A közösségi platformokon előtérbe kerülnek a vizuális és az auditív tartalmak, háttérbe szorulnak a szövegszerű információk. Egyre gyakoribbá válik az „élő” tudósítás, a percről percre frissülő hírfolyam, ám ez nem engedi meg az információk ellenőrzését és kontextusba helyezését.

A közönség tájékozódási szokásai is átalakultak. Egyre többen fordulnak hírekért a közösségi médiumokhoz, és egyre kevesebben a hagyományos hírszerkesztőségekhez.

A platformokon azonban csupán töredékes, kontextus nélküli információkat találnak. Sokan a híroldalakat is a közösségi platformokon keresztül közelítik meg, így a szerkesztőségek ki vannak szolgáltatva azok átláthatatlan módon működő és a szolgáltatók által időről időre egyoldalúan módosított algoritmusainak. A Facebook például 2022-ben jelentette be, hogy az egész világon megnehezíti a hozzáférést a politikai tartalmakhoz.

Az információs forradalom más okból is megingatta a professzionális újságírás pozícióját: a neten olcsón és szisztematikusan terjesztett hamis hírek az igaz hírekbe vetett bizalmat is aláássák. E fogyatkozó bizalmat tovább erodálják azok a politikusok, akik – mint Donald Trump – álhírgyáraknak nevezik a kényelmetlen kérdéseket feszegető szerkesztőségeket.

Egykor sajátos modus vivendi mű­kö­dött az újságírók és a politikusok között. A politikusoknak szükségük volt az újságírókra ahhoz, hogy elérjék választóikat; cserébe információkkal látták el az újságírókat. Ma már azonban a közösségi platformokon közvetlenül is üzenhetnek a szavazóknak, megkerülve az újságírókat. Nincs többé szükségük a professzionális sajtóra, ezért nemegyszer elzárják az információkat az újságírók elől. Kérdés, hogy a sajtót lehet-e még egyáltalán a negyedik hatalomnak nevezni.

Bruno Kreisky klasszikus sajtótájékoztatója a kormányülés után

Persze nemcsak az új, interaktív kommunikációs technológiák miatt fordult el a közönség egy része a hagyományos hírszervezetektől, hanem azért is, mert úgy érezte: a professzionális sajtó cserben hagyta. A Reuters Institute 2021-i jelentése szerint sokan úgy látják, hogy „az újságírók és a hírmédiumok elitisták, nem érik el az embereket”. Barbie Zelizer és munkatársai pedig úgy fogalmaznak The Journalism Manifesto című 2022-i könyvükben, hogy a hagyományos újságírás „elszakadt mindazoknak az embereknek a hétköznapjaitól, akik valóban számítanak”. A professzionális újságírók túl nagy figyelmet fordítottak az olyan, a többség szemében megfoghatatlanul elvont kérdésekre, mint például a #MeToo és a Black Lives Matter mozgalom, de túl keveset a közönség sok tagját érintő konkrét problémákra, például a bevándorlás okozta mindennapos konfliktusokra.

A hagyományos sajtó napirendjét és értelmezési kereteit a közönség gyakran nem érzi magáénak.

A professzionális újságírás tehát válságban van. E válságot tovább mélyíti hagyományos üzleti modelljének kifulladása, anyagi forrásainak beszűkülése. Az olyan technológiai óriások, mint a Facebook és a Google nem állítanak elő saját szerkesztői tartalmat, így nem segítik a tájékozott választói döntéshozatalt, de elvonják a hirdetőket és a közönséget a hagyományos hírszerkesztőségektől. A Digital 2023 jelentés szerint az online média világszerte az összes hirdetési bevétel 73 százalékát viszi el, a közösségi platformok pedig az összes hirdetési bevétel 33 százalékát szerzik meg.

Van-e kiút?

A magas színvonalú tartalom előállítása pénzbe kerül. A szűkülő piacon azonban a hírmédiumok egyre kevesebb újságírót tudnak foglalkoztatni. A Pew Research Center szerint 2008-ban még 114 ezren dolgoztak az amerikai hírszerkesztőségekben, 2020-ban azonban már csak 85 ezren, vagyis ma 30 ezerrel kevesebb aktív hírújságíró van. Ahol kevesebb az újságíró, ott kevesebb a szakújságíró is, ezért egyre több olyan cikk születik, amelyet hozzá nem értő szerző jegyez. A közönség ezt érzékeli, az újságírás válsága pedig egyre súlyosabb lesz. Ördögi kör.

Van kiút?

A professzionális újságírás megerősítésének egyik módját az önszabályozási mechanizmusok – etikai kódexek, panaszbizottságok, sajtóombudsmanok – újragondolása jelentheti, mégpedig a közönséggel együttműködésben. Csak a hírgyártás folyamatának transzparenssé tétele állíthatja helyre a közönség megcsappant bizalmát. Új szerződést kell kötni a közönséggel. (Erről némileg más kontextusban bővebben: Láthatatlan szerződés (Élet és Irodalom, 2022. évi 50. szám.)

Csakhogy ez nem elég. Szükség van a sajtó üzleti alapjainak helyreállítására is. Ehhez pedig állami-szakpolitikai megoldás kell, mert a hírsajtó egykori piaci jövedelmi forrásai megfogyatkoztak. Kézenfekvőnek látszik megadóztatni a sajtó hirdetéseit elhalászó technológiai óriásokat, és ennek az adónak a bevételéből támogatni a szó tágabb értelmében közszolgálati tartalmat gyártó szerkesztőségeket. Egyes országokban – például Ausztriában – már működik hasonló modell. A piac tökéletlenségeit az államnak kell korrigálnia. Mert – ahogy a már említett Carey írja – „ha nincs újságírás, nincs demokrácia”.

(Ez az írás a Transparency–Soma-díj 2024. január 11-i rendezvényén elhangzott előadás bővített és szerkesztett változata; elolvasható eredeti közlési helyén, az ÉS online felületén is.)