Lengyel László a Fordulat és Reform korszakát felidézve az akkori és a mai magyar társadalom állapotait összevetve szembesítette egy felpuhuló diktatúra és egy bekeményedő demokrácia viszonyait, s rendkívül sok és zavarba ejtően azonos jellemzőt talált. Ilyen azonosság lehet egy aláírás annak idején, ami foglalkoztatási tilalomhoz vezethetett, de így van ez ma is, amikor egy aláírás ismét az egzisztenciát fenyegeti. Itt van például a Hagelmayer-díj, amelyet Schmitt Pálnak adtak, s ezt névvel aláírva rosszalja néhány értelmiségi. De volt, aki ifjú gyermekek apjaként elhárította az aláírói ívet, míg akik aláírtak, biztosak lehetnek benne, hogy ezen kormány alatt, s főleg, ha ez marad, megélhetésük veszélyeztetve van.
Amikor az a tizennyolc újságíró 1987-ben kiállt a sajtószabadságért, az bátor közéleti tett volt, most azt látjuk, hogy szakemberek ezerrel húznak vissza a szakmájuk sáncai mögé. Ma nincs, aki alternatív médiatörvény-tervezetet készítsen, de ennek fő oka, hogy az ellenzék politikai vezetői öt percet sem merengenek el arról, mihez kezdenének a kormányzás felelősségével. Mintha ők tartanák vissza a népet, el ne zavarják Orbán Viktort, mert a felkészülésre öt percet sem fordítanak. Nem az a baj, hogy veszekednek, hanem, hogy nem készülnek fel. Mit fognak csinálni egy győzelem esetén másnap? Márpedig – noha világos program nincs – a nép elzavarhatja ezt a kormányt. A gazdasági válság itt van, a külkapcsolatok tönkretéve, források nincsenek…
A nyolcvanas és a mostani tízes évek magyar társadalma sokban különbözik, de van egy rendkívül fontos azonosság, s ez a csalódottság, és a távlatok, a jövő elvesztése, a kilátástalanság és a folyamatos süllyedés érzete – megértés és magyarázat nélkül!
Vagy vegyük a diákokat, akiknek az arca már rég ki van kockázva a tüntetési videókon és ők tudják, hogy nekik itt nem lesz állás, ki foglalkozik most velük. Ki szólította meg őket?
Fenyeget, hogy összejön az elzavarás, de nincs összeállítva egy pozitív ellenzék! Az indulat előzi itt az értelmet, s a politika is efelé játszik. Én a választásnál jobban félek a következő kormányzástól. Akik ma erre jelentkeztek, az egy Bajnait kivéve nincsenek felkészülve. Az önismeret teljes hiányát látom.
A jelenlegi pártok egy történelmi fejlődés útján jutottak el a mai állapotokig. Régebben nem kétpártrendszer volt, és a pártokban volt demokratikus, beszámításos és konszenzuális elem is. Aztán Orbán Viktor sorra kivégezte, majd újraszituálta a vezetőtársait, s mára kétségbevonhatatlan a totális szerepe, s Mesterházy is kőkeményen fogja az MSZP maradék tényezőit. Ezekből a pártokból csak azért nem ábrándultak ki a szavazók, mert nincs alternatíva. Pedig ezek a vezérelvű, konfliktusos pártmodellek már a múltat jelentik.
Most valójában senki nem tudja, hogy mi lesz a választásokon. Nem ismert körzetekben, egy fordulóban, ismeretlen jelölési eljárások útján, tisztán érzelmi szavazás esik majd, akár aznap reggeli hisztériák nyomán. Maga a baloldal sem tudja, miért győztek Fóton. Ott állnak zavarodottan! Ez kulturális meghatározottságú, indulatilag vezérelt dolog, senki nem tudhatja, hogy mi történik az utolsó héten és nem tudjuk miként hat.
De amikor a soproni azt hallja, hogy nem lesz gyarmat, akkor kicsit megriad. Aki végigmegy Fehérváron azt hallja: Mivé lett a városunk? Debrecenben bezárták az Arany Bikát, a vezető étteremben nincs étlap, csak menü van.
A lényegre térve. Éppen az a gond, hogy a Fidesznek nem programjai, hanem gyakorlata van. És mondanám, van a népben egy olyan közvélemény, amely nem ér fel a sajtóig és a politikusokig. Mintha mondanák is, hogy a frászt mondjuk el nektek! De senki ne gondolja, hogy nem figyelnek. Amikor Bajnai feltűnt, akkor odafordultak a sajtóhoz, hiszen Gordon azt mondta: – Képviselni foglak benneteket! És felfutott az ATV. És felfutott a Klubrádió, s elkezdtek újságot olvasni. Aztán fél év alatt elfogyott a bizalom, elfogyott a figyelem, s leestek a mutatók. Ugyanis amikor ott áll velem szemben, akiben bízni szeretnék, de nem válaszol a kérdéseimre, sőt, úgy tűnik föl, meg sem hallotta a létem kérdéseit, akkor nem nézem tovább a tévét. De ettől még ott van a fejemben, hogy hová menjen Orbán Viktor, és el is fogom küldeni, talán nem is tekintve, ki jön helyette… Szóval ezek az emberek nem pártprogramokat hasonlítanak össze. Azt hitte, hogy neki az egykulcsos SZJA jó lesz, de aztán rájött, hogy nem. Tehát el akarja küldeni Orbán Viktort…
Meggyőződésem, hogy a következő hónapokban az a hatalmas nyomás, ami egyébként eddig is megvolt, majd le fogja kaszálni azokat is, akik egyedül akarnak indulni, és azokat is, akik nem fogadnak be. Ha valaki be akarja indítani az ellenzéki jelöltjét az utolsó hetekben, és kiderül, hogy az másfél százalék, akkor a baloldal – amit ez alatt értünk – legyilkolja, félretolja. A végén egységes fehér trikóban lesznek és rajta egy E betű, hogy ellenzék. És szemben a sötét trikóban a K betűsök; a kormány emberei. Az indulati választónak fogalma nincs és nem lesz, hogy ki az ellenzék, de elege lesz, csak azt tudják majd, hogy el akarják küldeni a kormányt.
Egy sümegi benzinkutas mutatja, hogyan működik az útdíj; íme üres a bolt, nem tudják azt az árat megfizetni, amiben már az is benne van… De visszatérek a tüntető diákokhoz, akikkel szemben Orbán meghátrálni kényszerült, és megemelte az állami keretszámokat. De ki kereste meg őket? Az ellenzék azt mondja, köszönjük, de tudomást sem vesz róluk. Látott arra valaki egy ellenzéki politikust? 2010-ben Navracsicson lógtak a lelkes diákok, ma egyedül kullog a folyosókon?
De lépjünk tovább! Az embereknek nem konfliktusra és bűnbakokra van szüksége ma, védelemre, kormányzásra, működésre van szüksége. Ezt a Jobbiktól nem várhatja! Kizárhatjuk. De az ellenzék nem ezzel, hanem Orbán Viktorral foglalkozik, mert nem hiszi el, hogy védelmet, kormányzást, működést kellene adnia.
Az orvosok többsége jobbra szavazott. De nem megy a kórház! A cigányok be vannak zárva a gettóba, de nem működik a falu. Pedig az alapkérdés ez. Hogy ki tudja működtetni a kórházat és a falut. És ez visszavezet egy alapkérdéshez. Három dolog van itt.
Először: Milyen lesz a baloldali kampány? Bosszúálló, reváns dühös kampány lesz, ami után ez a pártlista el, amaz pedig fel, vagy egy olyan, ami arra épül, hogy ne félj tőlünk. Békepárti és szakmapárti kampány lesz, vagy, bosszúálló, ordítozó, Orbánozó kampány lesz-e? A negatív kampányt a Fidesz jobban csinálja. Azt, hogy a Fidesz emberei negatív figurák, a társadalom már tudja. Az a kérdés, mit mondunk pozitívan, mit mondunk megállapodás-pártian.
Másodszor: Én nem örültem, amikor Medgyessy feltűnt, de az nagyon jó volt, hogy havonként bemondta; Bárándy lesz az igazságügyi miniszter, Görgey Gábor lesz a kultuszminiszter, és László Csaba lesz a pénzügyminiszter. Mindenki tudta, kik ezek az emberek. Most is oda kellene állni: ez az én emberem! Ma Hoffman Rózsa legfőbb ellenfele Pokorni Zoltán!
Harmadszor: meg kell találni azt a két-háromnapi témát, és lefordítani a mindennapok nyelvére, ami bemutatja milyen jövő vár ránk, ha nem változtatunk. Hogy finanszírozhatatlan az államadósság, nincs jövőd, bóvli ország lakosa vagy. Egy ember – akitől elhiszik – álljon ki, és mondja el, hogy barátaim, ez a vérünkre megy, itt tíz évig nem lesz fejlődés. Be kell tenni a puzzle egyetlen darabját, és összeáll a kép!
Miért nem tudnak ezek a politikusok odamenni az emberekhez? Akinek be kellett csukni a boltot, akit egy iskola vastapsa kísér ki a kapun, aki a rideg közmunka világában kel és fekszik naponta. Miért?
Ekkor, ezen a ponton jött a közönségkérdés, miszerint: Milyen társadalmi formáció is van ma Magyarországon? Lengyel László leszögezte, hogy kapitalizmus van, de ez egy új kapitalizmus, most nálunk egy ennek megfelelő formáció van. Lehet, hogy ebben a Fidesz kormányzat hatalomban marad, de számoljunk azzal, hogy két újabb év után minden tartaléka elfogy.