Nem a négygólos vereség (Magyarország–Anglia 0–4) az igazi szégyen, a pályán elért „eredmény” csupán kínos és kellemetlen, merthogy a magyar labdarúgás, immár sokadszor, összetalálkozott a valósággal. Azzal, hogy a nemzeti tizenegy az olasz Marco Rossi vezetésével megtanult ugyan küzdeni, de tudásban még elmarad a nagyoktól. A középcsapatok ellen időnként már jók vagyunk, és néha a nagyokat is elkaphatjuk egy döntetlenre (ha rossz napot fognak ki), de ha mégsem, akkor – mint csütörtökön este láttuk – nincs ellenük esélyünk.

A magyar futballválogatott, de főként a csapat közönsége, ismét szembesült a valósággal. Azzal, hogy a való világban nem az országot telerondító kék plakátok száma dönt, nem a szájkarate számít. Az igazság odaát van: ott, hogy ki passzol gyorsabban és pontosabban, ki lő több gólt a másiknál, azaz, ki nyeri meg a mérkőzést. Minden más csak mutatvány, még akkor is, ha áporodott, árvalányhajas, hátrafelé nyilazó nemzeti mázba csomagolják.

És akkor arról, amiről írni szándékozom. Merthogy nem erről a négygólos vereségről értekeznék, ennek értékelését meghagyom a futballhoz nálam (is) jobban értő sportújságíróknak. Hanem arról, ami a lelátón történt. Arról, ami megy már egy ideje, és ami ellen a Magyar Labdarúgó Szövetség tesz ugyan néhány tétova lépést, ám ezek a felhívások rendre süket fülekre találnak. Ha valaki nem tudná – és sokan lehetnek ilyenek, mert a mérkőzést közvetítő közszolgálati tévé ezt elhallgatta – a magyar közönség egy kisebb, de távolról sem elhanyagolható része a mérkőzésen gyakorlatilag végig fújolt és huhogott amikor az ellenfél valamelyik színes bőrű játékosához került a labda. És amikor a mérkőzés előtt az angol labdarúgók letérdeltek, a magyar közönség fütyült. Nyilván nem mindenki, és bár a tévéközvetítés irányítói igyekeztek elnyomni az oda nem illő zajokat, azért lehetett hallani, hogy mi történt.

Az történt, hogy a baromarcúak megint rossz hírünket keltették a világban. Nem a saját rossz hírüket, hanem a magyar emberek rossz hírét. Hogy mi, magyarok, kirekesztők vagyunk és rasszisták. Pedig, nem vagyunk ilyenek, de sokan közülünk tesznek azért, hogy ezt gondolják rólunk. Az angolok panaszt tesznek a mérkőzést rendező FIFA-nál, de feltehetőleg a szervezet ellenőrei maguktól is megteszik a feljelentést.

Nem ismerem személyesen a magyar válogatott játékosait, ennél fogva nem is beszéltem velük, de biztos vagyok abban, hogy a legtöbbjük legbelül mélységesen szégyellte, amit a szurkolóknak nevezett nézőtéri horda művelt. A magyar csapat legtöbb futballistája külföldi, döntően nyugati klubokban játszik, egy egészen más közegben, mint amit csütörtökön este a Puskás Aréna nézőterén látni és hallani lehetett. Ők már nem ebben a mai mélymagyar valóságban élnek, és nemcsak a több pénz, de a közeg miatt sem kívánkoznak haza.

A Magyar Labdarúgó Szövetség jelen állás szerint hiábavaló és kilátástalan harcot folytat a baromarcúak ellen. Azért hiábavaló ez a harc, mert valójában nem is akarnak tenni ellenük. Ha akarnának, nem tennének úgy, mintha nem tudnák, hogy ezekkel az emberekkel nem lehet beszélni – az ilyeneket fegyelmezni szokás, és ha ez sem használ, akkor kitiltani őket a stadionokból. Néhány éve név szerinti belépőjegyekkel lehet a mérkőzéseket látogatni, mindenütt kamerák pásztázzák a nézőteret, nem igaz, hogy ne lehetne pontosan azonosítani azokat, akik nem valók a lelátókra.

Ameddig ez nem történik meg, és az MLSZ csak szóban szégyenkezik a baromarcúak miatt, addig a többi tisztességes szurkolóra is rávetül a szégyen. Sőt, nemcsak rájuk, de azokra a magyarokra is, akik soha életükben nem jártak futballmeccsen és a jövőben sem szándékoznak ezt tenni.