Nyugat-Balkán népei megérdemlik Európa segítségét

A múlt évszázadok nemzetközi kapcsolataiban a balkáni térség mindig mozgalmas, konfliktusokkal terhes feszült pereme volt Európának. Ennek betetőzése a 20. század elején jött el, nem véletlenül kapta e vidék az államok közötti diskurzusban az „Európa lágy alsóteste” jelzőt.

A későbbi hidegháborús időszak már-már e klisé megváltozását, eltűnését rajzolta ki a világ térképére, és igencsak összefüggött az akkori titói Jugoszlávia politikai aktivitásával, az ún. szovjet blokktól történt elhatárolódásával, az el nem kötelezett országok mozgalmában játszott központi szerepével.

És mégis: annyi idő után ismét lecsaptak e térségre olyan tragikus események, amelyek visszaidézték, sőt, még kegyetlenebb módon meg is valósították a már eltűntnek hitt legrosszabb várakozásokat, s mindezt Európa kellős közepén. Az emberiség legvéresebb, 20. századának alkonyán a nyugat-balkáni térségben a kétpólusú világ megszűnése és – ezzel összefüggésben – Jugoszlávia széthullása kapcsán lezajlott fejlemények ismét rávilágítottak a velünk élő arra  a súlyos körülményre, hogy a múlt bajai egyhamar nem tűnnek el, hogy az emberek sérülékenysége, a populista propagandának kitettsége (kiszolgáltatottsága) továbbra is köztünk van. Hozzáteszem: a múlt század 90-es éveiben történtek óta eltelt évtizedek e „betegségünk” tovább élését csak megerősítették.

Mint ismeretes, a nemzetközi közösség – az ENSZ, az Európai Unió, a NATO – nem volt képes megfelelő módon és idejében fellépni a nyugat-balkáni térségben zajló embertelenségekkel szemben. A történtek mély nyomokat hagytak az ott élőkben, a véres polgárháborúk pedig olyan örökséget, ami – lássuk be – nehezen kezelhető dossziékat helyezett el a nemzetközi döntéshozók asztalán.

E kihívások oroszlánrésze az Európai Unió előtt tornyosult, mivel az nemcsak az adott országok stabilitásának és fejlesztésének feladatát vállalta fel, hanem azt is, hogy azok az EU tagjaivá válhassanak.

Brüsszel a délszláv háborúkat lezáró 1995-i dayton-i békemegállapodás óta ezzel a dossziéval küszködik. Napról-napra figyelemmel követi az ottani fejleményeket és ezek kapcsán véleményt is megfogalmaz. Éppen a háborúkból örökölt fizikai és lelki traumák következtében szerfölött nehéz a térségben az előrelépés. Igen, bátorítani, jutalmazni kell a megtett jó lépéseket, és bírálni a vele szembeni megnyilvánulásokat. Ezért nincs semmi kivetni való abban, hogy az Európai Unió, ha kell, kritizál, rámutat a hiányosságokra. Ezt a budai Bem rakpart (értsd: külügyminisztérium!) legmagasabb szintjéről kioktatásnak, leckéztetésnek minősíteni arról tanúskodik, hogy nem vagyunk tisztában a feladatokkal, a kihívásokkal, azzal, hogy a 27 ország közössége nem maradhat csendben, ha káros, romboló elképzelések, lépések történnek, melyek lassítják, sőt, akadályozzák a térség országai korábban felvállalt célt, azaz az Európai Unióba való bejutást. A közös cél ugyanis az, hogy Európa valamennyi állama az EU tagjává váljék. Ugyanakkor ezzel egyenrangú cél, hogy az Európai Unió őrizze meg minőségi jellemzőit, a csatlakozások során ne gyengüljön, ne lazuljon, hanem ellenkezőleg: erősödjék, szilárduljon és váljék a nemzetközi élet egyre hatékonyabb szereplőjévé. Ezt a célt szolgálják a csatlakozási tárgyalások, azok struktúrája és az előrejutás rendszeres vizsgálata. Még ha ez időt, éveket vesz is igénybe, nem lenne helyes, sőt, káros lenne, ha egy felvételét szorgalmazó országot pusztán bejelentkezése folytán, csukott szemekkel, tagként felvennék az Európai Unióba. Mert itt konkrét követelményekről van szó. Összehasonlításul, ha például egy ország felvételét kéri az egyetlen, valóban globális nemzetközi szervezetbe, az ENSZ-be, elégséges, ha nyilatkozatot tesz arra vonatkozóan, hogy elfogadja a világszervezet alapokmányában foglalt kötelezettségeket, amit a Biztonsági Tanács és a Közgyűlés szavazással fogad el.

Nyilvánvaló, hogy egy olyan típusú szervezetben, mint az Európai Unió, ez az eljárás nem lehetséges. Éppen az EU jellege, hatékonysági kritériumai teszik elkerülhetetlenné, hogy egy ország felvételét a csatlakozási tárgyalások teljes folyamata előzze meg, és csak olyanok jussanak be a szervezetbe, melyek megfelelnek a szükséges feltételrendszernek. Nem tudom, mi áll a mögött a külügyminiszteri kijelentés mögött, hogy ha valakiknek, akkor nekünk, magyaroknak, jól kell emlékeznünk arra, milyen tragikus következményei szoktak lenni annak, amikor a nyugati világ büntetni akarja a Nyugat-Balkánt.

Nos, ha az első világháborúra gondolunk, abban a minket is magában foglaló Monarchia játszott fontos szerepet a térségben. Ha a másodikra gondolunk, a Hitler-ellenes szövetségesek koalíciója döntő hozzájárulás volt a Nyugat-Balkán felszabadításában, konkrét segítséget nyújtva a jugoszláv, görög és más ellenállóknak. Az 1990-es évek volt Jugoszláviájában dúló kegyetlen polgárháború leállításában végül is az Egyesült Államok, a NATO és az Európai Unió, ha úgy tetszik, a nyugati világ késői felébredése játszott központi szerepet. Hol volt itt a nyugatiak „büntetése”?

Az egy egészen más kérdés, hogy a térség legforróbb gócpontjában, Bosznia-Hercegovinában a helyzet továbbra sem rendeződik. Olvassuk a boszniai szerbek vezetőjének kijelentéseit, amelyek ismét az ország szétdarabolásának szándékát lengetik be. Holott a dayton-i békemegállapodás éppen az ország egységének megtartására épült. Megint csak olcsó hivatkozás a magyar diplomácia vezetőjétől, hogy a boszniai szerbekkel tárgyalni, beszélni kell. Természetesen a diplomáciai tárgyalások, az egyeztetések szerves részét képezik minden rendezésnek, így a Dodik-pártiakkal, „velük” is párbeszédet kell folytatni, és ugyanígy más érintett országokkal, szervezetekkel és a többi boszniai féllel, „róluk”, azaz a boszniai szerbekről is. Nem lehet szembe állítani egymással a „velük”-et és a „róluk”-at.

Ami pedig a külügyminiszteri megszólalásban említett szankciókat illeti, ez nem valami ördögi elképzelés, hanem része annak a lehetséges eszköztárnak, amelyet a nemzetközi közösség, kormányközi szervezetek vagy egyes országok szükségszerűen alkalmaznak, ha a körülmények ezt kikényszerítik. Az Európai Uniónak a közeli jövőben várható bővítése bármely ország esetében nem lehet reális perspektíva, ha egyáltalán felvetődik valamilyen szankció alkalmazása egy felvételre pályázó állam belpolitikai állapota kapcsán. És azt is látni kell, hogy az 1990-es években történtek fényében a jelenlegi boszniai folyamatok súlyos gondokat okoznak mindenkinek, akik tisztában vannak azok esetleges következményeivel.  

Még egyértelműbben: Bosznia-Hercegovina felvétele az Európai Unió tagjainak sorába nem holnap reggel fog megtörténni. Ehhez rendezni kell az ország belső helyzetét, a két föderáció, a bosnyák–horvát és a szerb területek viszonyát, a közös központi kormány működését, a gazdasági és jogállami viszonyokat stb. Csak ezt követően kerülhet sor e sokat szenvedett állam felvételére. Nyilvánosan fellépni egy olyan retorika mellett, amely tovább mélyíti az árkokat, és ennek védelmében vétóval fenyegetőzni Brüsszelben szembe megy kontinensünk, s ezen belül saját szűkebb szomszédságunk békéjével, a Nyugat-Balkán európai uniós perspektívájával, melynek a megfelelő időben történő beteljesülését szívből kívánom.

Ezt mondom s írom egy olyan magyarként, aki az ENSZ Biztonsági Tanácsának tagjaként az 1990-es évek első felében a New York-i központban és a délszláv helyszíneken végig éltem a boszniai válságot, ami a testület (az ENSZ!) mindennapjainak központi eleme volt, ahol egyértelmű vonalat húztunk az agresszorok és az áldozatok között, és ahol szemtanúként megtapasztalhattam az ultranacionalista propaganda romboló hatását az országot alkotó három közösségre.  Hosszú távú következményekkel járó felelőtlenség volna, ha hagynánk e térséget visszazuhanni a nem is olyan régi vérzivatarba. A szerbek, horvátok és bosnyákok már rég megérdemelték, hogy igazi, békés EU-tagország állampolgáraiként éljék életület. Ebben kell nekünk minden lehetséges segítséget megadnunk nekik.