„Mi vagyunk az egyetlen megmaradt, keletről nyugatra indult nép. Maradványok vagyunk, egy valaha volt hatalmas sztyeppei világ utolsó maradványai, akik bejelentkeztek a túlélésre. Ezt menedzseljük.” (Kép: azonnali.hu)
Orbán Viktor mondta mindezt Igor Matovič szlovák miniszterelnökkel tartott közös sajtótájékoztatóján. Néhány évvel ezelőtt még más volt Orbán és a Fidesz hitvallása. Akkor még az volt a véleményük, hogy bár az olaj keletről jön, a szabadság nyugatról érkezik.
Karinthy Frigyes „Találkozás egy fiatalemberrel” című írásában a szerző elképzeli, amint idős korában hajdani önmagával, a nagy és nemes célokért küzdő naiv, romlatlan fiatalemberrel találkozik. Számonkéri rajta az egykori tisztaságot, a lelkesedést, a világmegváltó romlatlanságot. Azt, hogy miként sáfárkodott a tálentommal.
Orbán Viktort nem fenyegeti az a veszély, hogy egykori önmagával szembesüljön. Ha netán belegondol is néha, másként emlékszik mindenre. Jó lehet neki: kegyelmi állapot az övé. Nem emlékszik már a valamikori, ízléstelenül harcos istentagadóra, aki az általa példaképnek hazudott Antall József kereszténydemokratáinak parlamenti felszólalásakor „Csuhások, térdre, imához” bekiáltásokkal szórakoztatta képviselőtársait.
Nem emlékszik már az egykori fiatalemberre, aki társaival együtt kivonult az ülésteremből, amikor Jeszenszky Géza, az Antall-kormány külügyminisztere azt találta mondani, hogy csak a kormánypártok képviselik Magyarországon a keresztény értékeket.
Ezzel az egykori fiatalemberrel kínos lenne szembesülnie a mára középkorúvá pocakosodott Orbánnak. Nagyobb gond, hogy sokan mások sem emlékeznek már semmire. Feledés homályába vesznek a tetemes köztartozásokat felhalmozó, veszteséges, Fidesz közeli vállalkozások, a Kaya Ibrahim és Joszip Tot ellopott útlevelével értékesített fantomcégek. Az igen különös körülmények között megvásárolt Gripenek, vagy az, amikor hősünk első miniszterelnöksége idején azt mondta, hogy ne mi kapjuk a legtöbbet.
Mi, magyarok, tudunk nem emlékezni.
Orbán erre játszik. Hogy nemcsak az egykori fiatalember, de az egypártrendszer is másként maradt meg bennünk, mint amilyen volt. Nagy és gondoskodó állam jelenik meg lelki szemeink előtt, kedves, jóságos bácsival az élén. Aki évente egyszer ellátogat a sakkszövetségbe, döntetlent játszik valamelyik, véletlenül épp ott időző nagymesterrel, majd panyókára vetett kabátban, huncut csippentések közepette azt mondja az embereknek: mi a szocializmus úttyán járunk. És tényleg ott jártunk: ha rajtunk áll, le sem tértünk volna róla soha! Mert jó volt a szocializmus, legalábbis, nekünk magyaroknak megfelelt.
Mindenkinek megvolt mindene – kivéve az, ami nem.
Nem voltak hajléktalanok – csak társbérletek.
Munkanélküliség sem volt – legföljebb a gyárkapukon belül.
Orbán is ezt ígérte a magyaroknak. Az emberek pedig hálásak – annyi nehéz, megszorításokkal teli esztendő után jött valaki, aki ígért végre valamit.
Egymillió új munkahelyet, kevesebb adót, több munkabért. Jobb (szebb?) jövőt, élhetőbb életet. Kockahasú fiúkat, hosszú combú lányokat – mindenkinek azt, amit szeretne.
Helló, magyarok, itt Európában: jelentkezzen, aki egy sztyeppei világ utolsó maradványának érzi magát!