Orbán dúlását meg lehetett volna állítani

(Szerző: Németh Péter / hirklikk.hu) „Vajon mi állítja meg a populistákat egy nagyobb országban, ha egy ilyen kis országgal szemben is tehetetlenek voltak? Az unió – a végeredményt tekintve – saját létét fenyegeti azzal, hogy hagyta, hogy Orbán Viktor ekkorára nőjön. Európai szintű szereplőt csinált belőle, ráadásul egy multimilliárdost is, amit azóta is hálásan köszönünk a német, holland és a francia adófizetőknek.”

Így nyilatkozott dr. Polyák Gábor egyetemi docens, a Pécsi Tudományegyetem kommunikáció- és médiatudományi tanszékének és a Mérték Médiaelemző Műhelynek a vezetője (a képen). Azt is elmondta, hogy ma brutális fölényben van mind felületek, mind pedig a pénzügyi támogatások tekintetében a kormánypárti média.

– Ki hiszi el azt Orbán Viktornak, akár itthon, akár külföldön – főként az unióban –, hogy a baloldali, ellenzéki médiának ötven százaléknál magasabb a részesedése Magyarországon?

– A Fidesz-szavazók. Legyenek ők a határon innen, vagy túl, ők elhiszik. Bár, érdekes, a mi idei hírfogyasztás-kutatásunk azt mutatta, hogy a Fidesz-szavazók többsége is azt tapasztalja: a Fidesznek van nagyobb befolyása a médiára. Ez alapján tehát az sem teljesen egyértelmű, hogy a Fidesz szavazói mindahányan elfogadják ezt az állítást, vagy készpénznek vennék. Az persze igaz, hogy a saját többségüket viszont kifejezetten pozitív fejleménynek látják. Egyébként most már Orbán Viktor sem azt mondja, hogy ballib túlsúly van, hanem azt állítja, hogy mostanra sikerült kialakítani egy fele-fele arányt. Szerinte most helyreállt a világ rendje, és végre nem a ballib – nem szeretem ezt a szót, mint ahogy a másik oldalt sem nevezem jobboldalinak, vagy konzervatívnak, mivel a Fidesznek semmilyen értékrendhez nincs semmi köze, mert amit csinál, az se nem jobboldali, se nem konzervatív – túlsúlyról beszél. A Nézőpont is ezt mutatta ki. Vagyis a megfogalmazás kicsit változott, ami azért mégiscsak annak elismerése, hogy a kormány igen intenzíven avatkozott bele a médiafolyamatokba.

– Milyen felmérés, amelyik képes ezt a fele-fele arányt kimutatni?

– A Nézőpontnak volt az idén egy elemzése, amelyben teljesen önkényes módon sorolt be különböző médiumokat ballibnek, illetve konzervatívnak. És a ballibhez soroltak az Alfahírtől kezdve, a kurucinfóig mindent, ami nem fideszes, illetve nem kormánypárti. Ez pontosan megfelel a politikai besorolásnak szerintük, akik nem ők, azok mind – így a Jobbik is – baloldali, meg mindenki Gyurcsány. Ismétlem: ezt a narratívát követi a média-értelmezés is.

– És az állami médiát hova helyezték?

– Azt nem sorolták be, mert az szerintük, mint közmédia, független és elfogulatlan, tehát se ide, se oda nem sorolható. Ebből a torz kategorizálásból az jön ki, hogy fele-fele az arány. Ez pedig nyilvánvalóan butaság. Mi, itt, a Mérték elemzőműhelyében nagyon határozottan ki tudjuk mutatni, hogy a piaci súlya a Fidesznek kétharmados, sőt, még ennél is brutálisabb a reklámpiaci arány; körülbelül húsz százalék, ami erről a piacról nem a kormánypárthoz vándorol. Ami pedig a közönségelérést illeti, nos, ott is már 2018-ban a Fidesz-média vette át a vezetést. Ami annak ellenére igaz, hogy még mindig az RTL Híradó a legnézettebb; az Indexre már nem lehet hivatkozni, mivel az Index elesett ebben a küzdelemben. A hetilapok túlnyomó többsége valóban nem a Fidesz mellett áll, ennek ellenére, nem lehet még arról sem beszélni, hogy akárcsak kiegyenlített lenne a küzdelem; nagyon csúnyán elhúzott a Fidesz-média.

– Az RTL tízpercnyi politikai műsora – nagyjából ennyi van a híradójában – ilyen sokat számít?

– Én nem becsülném le ezt a tíz-tizenöt percet, mert kétségtelenül ez a médium az, amely a legnagyobb közönséget képes elérni, és amelyik nem pusztán a fideszes narratívát közvetíti. Ott van ugye a párja, a TV2; mindkettő azért fontos, mert nem pusztán azok az emberek fogyasztják, akik komoly érdeklődést mutatnak a napi hírek iránt. Az RTL-nek van még egy jelentős tulajdonsága: hangot ad olyan kisebb tényfeltáró portáloknak, mint az Átlátszó, vagy a Direkt 36, miáltal olyan embereket érnek el ezek a médiák, akik soha nem kattintanának egyik felületre sem.

– Mennyire fogadják el az Európai Unió illetékesei a magyar médiahelyzetet?

– Mi tíz éve küzdünk azért, hogy megértessük Európával, hogy mi történik itt. Európa állandóan aggódik, de praktikusan még semmit sem tett a magyar médiaszabadságért. Ez engem tulajdonképpen jobban sokkol, mint amit a Fidesz csinál. A Fidesz legalább – ilyen értelemben – hű önmagához, sosem mondta azt, hogy legyen egy független, kritikus felület, ahol meg lehet vitatni az aktuális eseményeket. Ehhez képest Európa állandóan arról papol, hogy milyen fontos a véleményszabadság, nagyon szép dokumentumok készülnek tíz éve folyamatosan. Részben egyébként a magyar, részben pedig általánosságban, nagyon elkenősen a médiaszabadság helyzetéről. Az unió azonban – praktikusan – semmit sem tett a magyar médiaszabadságért. Nekünk van két beadványunk is. Az egyik, és ez egészen 2016 óta ott van náluk, ami az állami médiafinanszírozásról készült, pontosan kimutatja, hogy brutálisan túlfinanszírozott az állami média, ami semmiben sem felel meg az európai követelményeknek, a másik pedig két éve van ott az európai asztalon, az állami reklámköltésekről. Ha ezt a két beadványt elbírálták volna, és ezekhez nem kellenek új, jogállami mechanizmusok, vagy bármilyen csavaros megoldások, éppen elegendő lenne hozzányúlni a versenyjoghoz, amelynek kiérlelt gyakorlata is van. Szóval: ha ez alapján a két beadványunkat elbírálták volna, a magyar médiahelyzet egészen más lenne. Vagyis: nekem Európa sokkal nagyobb csalódás, mint a Fidesz. A Fidesztől ezt vártam, az uniótól nagyon nem ezt.

– Hozhat változást a január elején életbe lépő új szabály, vagy csak akkor lesz új helyzet, ha lesz kormányváltás?

– Én szkeptikus vagyok, megmondom őszintén. És ebből a szempontból nem is az a kérdés, hogy a jogállamiság megkövetelését előirányzó új szabályhoz milyen új, négyoldalas kiegészítést fűztek, sokkal inkább az a kérdés, hogy az Európai Bizottság akar-e politizálni, vagy nem. A jogállamisági feltétel-rendszert ugyanis simán meg lehet úszni olyan nyilvánvaló korrupciós esetek felmutatásával, amelyek eddig is ütköztek az unió pénzügyi szabályaival. Korábban is azt láttuk, hogy a nyílt korrupció esetében sem tudott mindig hatékonyan fellépni az EU. De most a fő kérdés az, hogy immár akar-e az unió, és ezen belül a Bizottság beavatkozni olyan esetekben, amikor egy-egy helyzet teljesen egyértelmű, amikor például már ezredszer is kimutatja a Direkt 36, hogy Orbán apja mekkora összegekhez jut uniós pénzekből. Erről például nem ad hírt a Fidesz-média, ami rendszerszintű médiaszabadság-problémát mutat, és az ilyesmi bizonyosan összefügg az uniós pénzek költésével. Erre vajon a jövőben akar-e reagálni az unió? Megismétlem: nagyon kétkedő vagyok, amit csak erősödni látok a saját beadványaink kapcsán; félnek, mint a tűztől, attól, hogy politikailag érzékeny kérdésekről kelljen véleményt mondaniuk. Ezeket, szerintem a jövőben is simán el tudják kerülni. Tehát nem az a kérdés számunkra, hogy jövőre kezdik el alkalmazni az új szabályt, vagy csak két év múlva, hanem az, hogy milyen bátorsággal fognak nekiállni. Az elmúlt tíz év alapján én nem vagyok bizakodó.

– Pedig ennél plasztikusabban nem lehet felmutatni, hogy mennyire torzak a magyar médiaviszonyok, akár tartalmi, akár finanszírozási oldalról, akárha azt nézzük, hogy miként foglal el újabb és újabb felületeket a Fidesz… Miért nem akarja ezt látni az unió? Miért áll meg az elvek szintjén?

– Volt már itt hasonló eset, ugye Berlusconié. Ő sem azért bukott meg, mert Európa bármit tett ellene, pedig ő kifejezetten úgy jutott hatalomra, hogy a gazdasági meg a médiaérdekeltségeit konvertálta politikai hatalommá. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy az EU korábban sem mutatott határozott fellépést a vélemény- és a sajtószabadságot sértő politikusokkal szemben. Orbán Viktor megítélése máig nem tiszta a német konzervatív pártok körében. Ők mind a mai napig azzal áltatják magukat, hogy Orbán tulajdonképpen egy demokratikus vezető, aki egy picikét talán túllép azokon a megoldásokon, amelyek demokratikus mércével elfogadhatóak, de végül a Parlamentben velük szavaz. És kiszolgálja a német nagytőkét, az Audit, a Mercedest, a Telekomok – náluk jobban senki sem érzi magát ebben az országban. Ők nagy-nagy biztonságban vannak. Azt mondom tehát, hogy Európa nem készült fel, sem tíz, sem húsz évvel ezelőtt egy Berlusconira, vagy egy Orbánra, politikai eszköze ellenük máig nincs. És sajnos, még mindig szólnak érvek amellett – gazdasági érdekek okán –, hogy a Fideszt annál jobban ne bántsák, mint eddig. Vagyis, hogy időnként meghurcolják egy picit, amiből a Fidesz gyakorlatilag teljesen sérülésmentesen jön ki.

Világosan látszik, hogy ezt a politikát nagyon elkalkulálták, hiszen már megfertőztük Lengyelországot, Szlovéniát, és Csehország helyzete sem túl biztató. Jönnek a nyugat-európai választások: jövőre Németországban, aztán Franciaországban kell izgulni a szélsőjobb szereplése miatt, azaz nem tudtunk kilépni abból a félelemből, hogy vajon a populista erők milyen mértékben erősödnek meg.

Pedig itt volt egy laboratórium, egy nagyon pici ország, nagyon pici gazdasági súllyal. Orbán Viktor dúlását akár jogi, akár gazdasági eszközökkel három éven belül meg tudták volna állítani. És nem tették meg.

Mi állítja meg a populistákat egy nagyobb országban, ha egy ilyen kis országgal szemben is tehetetlenek voltak? Az unió – a végeredményt tekintve – saját létét fenyegeti azzal, hogy hagyta, hogy Orbán Viktor ekkorára nőjön. Európai szintű szereplőt csinált belőle, ráadásul egy multimilliárdost is, amit azóta is hálásan köszönünk a német, holland, francia adófizetőknek.

– Ha ez így van, akkor felvetődik a kérdés. minek beadványokkal fordulni az unióhoz, hiszen ez láthatóan felesleges energiabefektetés…

– A lelkiismeretünk akkor tiszta, ha amit lehet, megteszünk. Ha az ember nem naiv és idealista – mi azok vagyunk –, akkor tényleg nem csinál semmit. De akkor azt sem lehet kérdezni, hogy vannak-e egyáltalán eszközök az antidemokratikus folyamatokkal szembeni fellépésre. Ha kijelentjük, hogy még azokkal az eszközökkel sem élünk, amelyek a rendelkezésünkre állnak, akkor egyszersmind azt is mondjuk, hogy eleve lemondunk mindenféle változás, változtatás lehetőségéről. Akkor viszont mi értelme az egésznek, a munkánknak, a létünknek? Mitől fog megváltozni a helyzet? Láthatóan Európa nem hajlandó tenni, de ha az a pici erő, ami Magyarországon még létezik, akár a civilek részéről, akár az ellenzék részéről nem hisz abban, hogy lehet változtatni, akkor vége van. Muszáj tehát hinni abban, hogy nem akkor fog elmúlni a rendszer, amikor Orbán Viktor aggastyánként levonul a színről.

– Lehet-e azt állítani, hogy Orbán volt az első politikus a rendszerváltás után, aki a média jelentőségét felismerte, hogy az Európai Unió ezekben az ügyekben tehetetlen?

– Az első állítás szerintem nem igaz, a második pedig nem felismerés, csak tapasztalás. Én még nagyon fiatal voltam a rendszerváltás idején, de tudom, hogy már az Antall-kormány valójában túl is dimenzionálta a média jelentőségét politikai szempontból, gondoljunk csak a médiaháborúra. A baloldali pártok viszont tényleg bele voltak kényelmesedve azokba a struktúrákba, amelyeket a médiákban is megörököltek. Nem kellett nagyon erősen beavatkozniuk a média működésébe ahhoz, hogy azt lássák viszont, ami számukra szimpatikus volt. Ezért nem építkeztek, nem dolgoztak ki médiastratégiákat, mert megörököltek egy számukra alapvetően kedvező helyzetet.

– Amiről azt hitték, hogy állandó lesz…

– Igen, mert azt is hitték, hogy az újságírók alapvetően liberális és baloldali emberek. Ez egyébként lehet igaz, de a valóság felülírta ezt az állítást; létre lehetett hozni egy olyan médiarendszert, amelyben „úgynevezett újságírók, úgynevezett médiát csinálnak”. Igen, volt a kényelmességből fakadó pozícióvesztés. De Antall és az MDF nagyon is felismerte a média jelentőségét. Ami az EU politikáját illeti; Orbán ebbe úgy csöppent bele 2010-ben, hogy előtte semmilyen tapasztalata nem volt. És azt se felejtsük el, ami jellemformáló lépés volt: Orbán, miniszterelnökként, már az elején, elbandukolt Brüsszelbe, hogy elérje az unió hozzájárulását ahhoz, hogy a hiányt háromról hét százalékra emelhesse. A Bizottság nemet mondott neki. Vagyis elvesztette a még csak nem is deklarált első csatáját. Gyakorlatilag az unió egy pillanat alatt felülírta a Fidesz gazdasági programját, aminek alaptétele volt, hogy néhány évig emelkedhet a hiány Magyarországon. Így aztán mindent újra kellett gondolni. Ebből lett a nyugdíjpénztárak államosítása és az a tapasztalás is, hogy bármit tesz Orbán, arra Európa vagy nem reagál, vagy csak lassan teszi, vagy éppen hiába reagál, valódi következmények nem lesznek. Ennek következtében alakult ki az a kommunikációs stílus, hogy amikor Európa kritizál, azt nagyon könnyű leütni azzal, hogy Brüsszel az új Moszkva, és nekünk ne dirigáljon senki. Orbán tehát az elején nem tudta, hogyan kell Európával bánni, de az EU annyira nem tudta kezelni Orbánt – annak dacára, hogy már látott Berlusconit egy sokkal nagyobb, sokkal erősebb ország élén –, hogy megtapasztalhatta azt, meddig mehet el, és meddig tudja is tágítani a határokat. Így aztán szép fokozatosan eljutott addig, hogy egy ici-pici, jelentéktelen ország vezetőjeként fenyegethette az EU költségvetését és a felújítási alapot. Ráadásul, amikor ezt tette, nem lesöpörték az asztalról, hanem leálltak vele beszélgetni, alkudozni.

– A magyar médiahelyzetre visszatérve: 2010 óta – és 2020-ban is – hatalmas szeleteket hasított ki belőle a Fidesz. Vajon folytatódni fog ez jövőre? Feladta-e például az RTL Klub bekebelezését?

– Ami az új évet illeti: ne feledkezzünk meg egy várható újabb, nagy veszteségről, a Klubrádióról. Ez az egyetlen és utolsó olyan rádió, ahol egy Mérték médiaelemző például megszólalhat, szinte sehol máshol, legfeljebb az RTL Híradóban. De azért az sem ugyanez; egy mondat egy hírműsorban, szemben egy tízperces beszélgetés lehetőségével. A Klubrádió elérhetősége – annak ellenére, hogy csak Budapestre szóló frekvenciája van – meglepően nagy. Sokan hallgatják, szerte az országban online is. Most a Médiatanács kezében van, hogy megszüntesse a Klubrádiót, vagy évekig pereskedésre kényszerítse, ilyet már láttunk. Azt kell tehát nézni, mi az, ami marad, amit még érdemes elfoglalni. Ott van a KESMA-ban közel ötszáz médium. Övé az országos rádió, az összes megyei lap, a TV2, a teljes közmédia… Az RTL-t nem érdemes bántani, másra használja a maga szent tehén pozícióját, mint a Deutsche Telekom, vagy a BMW, Mercedes, Audi, de ugyanúgy német szent tehén az RTL. Ne felejtsük el, hogy amikor 2014-ben bevezették a reklámadót, akkor bizony Angela Merkel személyesen Orbán Viktornál tette szóvá, hogy ne bántsa az RTL-t. Amíg tehát a német konzervatív pártok vannak hatalmon, addig szerintem az RTL biztonságban van, no meg az is, hogy ott van mögötte egy nagyon erős médiabirodalom, a Bertelsmann; ezek együttesen adnak neki egy nagy-nagy biztonságot. Ezt ma már semelyik másik médiacég nem tudja felmutatni. A kicsiket viszont nem nagyon érdemes rugdosni, nem érdemes bántani, mondjuk, a 444-et, mert vagy tönkremennek maguktól, vagy ha nem, hát Fidesz-szavazót úgysem tudnak elcsábítani. Amit még érdemes bekebelezni, az a Centrál Média, nem is annyira a 24.hu, hanem a Nők Lapja miatt, illetve a HVG-t kezdték el kóstolgatni még a nyáron. Látszik, hogy ebbe a két irányba elindultak, ezekkel lehet még sok embert elérni. Én a Centrál Médiát féltem a legjobban, a HVG-t nagyon nehéz átállítani, viszont a Centrál Médiának egy sor olyan lapja van, mint a Nők Lapja, vagy más magazinok, ahol egy-egy jól elhelyezett mondat értékes választói réteget tud megszólítani.

– Vagyis 2021-ben folytatódik a Fidesz-offenzíva…

– Igen, még van egy kis mozgástér.

– A szkepszise pedig – már, ami az Európai Uniót illeti – megmarad…

– Megmarad a szkepszisem, de ha nem bíznék abban, hogy valami azért csak történhet, akkor nem csinálnám…