Először azt hittem, hogy nem fogom szeretni ezt a filmet, annyira unom az amerikai férfiak félszegen lökött esetlenkedéseinek sablonját, de amint sorra felfedeztem, hogy a felnőtt képregénymese szintjén mozgó történet hány korábbi sci-fi jellegű film elemeinek kifigurázásából és alkotóiknak tett tiszteletadó utalásaiból áll össze, annál jobban tudtam szórakozni rajta. Ez a film ugyanis elsősorban paródia.
Az előjátékban Paul, a házőrző eb áldozatául esik egy ufo balesetének, amelyben kis gazdája, Tara, mint utóbb
kiderül, megmenti egy nagy szemű kis űrlény életét. Ezek voltak a máig titokban tartott, híres roswelli azonosítatlan repülőtárgy-baleset, és az akkor meglelt ugyancsak hivatalosan tagadott űrlény első percei a Földön – legalább is a film szerint.
Hatvan évvel később Graeme Willy rajzoló (Simon Pegg) és Clive Gollings amatőr képregényíró (Nick Frost), két
angol cimbora, ellátogat Amerikába, ahol először egy sci-fi-kiállítás és vásár forgatagában esetlenkedik, majd bérelt
lakókocsijával elindul bejárni az elkerített katonai területnek is számító 51-es körzetet, ahol állítólag a különös ufo-
tevékenységekkel kapcsolatos kísérletek is folynak. Miközben a páros egyik ámulatból a másikba esik a giccses nagy
semmitől, egy véletlen autóbaleset tanújaként rádöbbennek, hogy egy humanoid űrlény lett az útitársuk ebben a
road-movie-ban. Paul, az űrlény csak oda szeretne menni, ahonnan hazavihetik az övéi, mert elszökött a
szupertitkos katonai bázisról, ahol előbb a tudását kezdték kihasználni, utóbb már az agyát is ki akarták vágni.
Hamar kiderül, hogy a kis szökevényt Lorenzo Zoil különleges ügynök (Jason Bateman) és mások is el akarják kapni,
így aztán a kis társaság menekülése egyre inkább lázálommá válik. Útközben, akaratlanul bár, de elrabolnak egy
Ruth Buggs nevű vallási fanatikus lányt (Kristen Viig), akinek az apja is üldözni kezdi őket, nemkülönben két vidéki
bunkó, akiknek az autóját véletlenül megrongálták. Az üldözéses, verekedős, lövöldözős, robbanásos őrületben
mondhatni Paul a legnormálisabb, leglazább lény, mint egy öreg, füvet szívó hippi, akitől hőseink is sokat tanulnak,
míg bolygóközi hőssé válnak.
Akárcsak a film két alkotója, aki hasonló körülmények között – ráadásul egy űrlény szobrával – maga is lakóbusszal
beutazta Amerikát, és kalandjai egy részét bele is írta a forgatókönyvbe. (Lehet, hogy innen a kicsit túlhajtott geg,
hogy mindenki mindig, mindenhol meleg párnak gondolja őket?) Egyébként a filmet úgy alkották meg, hogy az
minden paródia mellett is mindvégig szeretetteljes tisztelgés a fantasztikus filmek és alkotóik előtt, és ez
kelléktárgyakban, tájakban, zenei motívumokban, nevekben stb. jelenik meg. A Harmadik típusú találkozások, a
Csillagok háborúja, az E. T., az X-akták és több más mű van belecsempészve hommage-jelleggel, még olyanok is,
mint a Lorenzo olaja (Lorenzo Zoil ügynök nevével), vagy az Alien -filmek emblematikus hősnőjének, Sigurney
Weavernek a szerepeltetése.
Számomra a film igazi szórakoztató voltát ezek az áthallásos, dupla fenekű poénok adják, pl. a vakbuzgó hívő és az
empirikus realitás ütköztetését, az űrlény léte és „isteni csodája” kapcsán. Azt visont nem értem, hogy a vallástól
elszakadó „áttérésnek” miért a legmocskosabb szájú szleng azonnali átvétele a megjelenítője. Egyébként a film
feliratos, úgy, hogy az angolul tanulók csemegézhetnek a kortárs amerikai jassznyelvben, amivel a magyar
szövegfordító Speier Dávid, ha mindig nem is szerencsésen, de igyekszik lépést tartani.
Az alkotópáros és a rendező Gregg Mottola komolyan vett felkészüléséhez hozzátartozott, hogy Paul szerepét Seth
Rogen komikus barátjukkal nem csupán szinkronizáltatták, de elkészítették vele azokat a felvételeket is, amelyek alapján a trükkösöknek a zöld űrlény mozgását kellett megalkotni. Így Paul hiteles komikumának része, hogy küllemétől eltekintve, emberibb az embernél, szeretni való, és jelenléte szinte természetes a beavatottaknak, legfeljebb akik először látják, azokat fogja el a harctéri idegesség.
Nagyon finom az a lírai humánus vonulat is, amivel Paul meglátogatja egykori megmentőjét, Tarát (Blythe Danner
játssza kiválóan), és „kárpótlásul” az emberi gonoszságokért őt hívja, viszi magával az űrhajójába. Ebben a filmben minden szereplő máshol van, mint ahol lennie kéne, de ez a próbája annak, ki hogyan tudja megállni a helyét. Mindezt Lawrence Sher kamerája szép képekkel, jó kompozíciókkal szolgálja külsőkben, belsőkben egyaránt.
Azzal kezdtem, hogy azt hittem, nem fog tetszeni a film, de javára legyen mondva, közben egyre jobban megszerettem. A közhelyeket csak úgy lehet parodizálni, ha felidézzük őket, az egyéni újat pedig fel kell fedezni. Tudat alatt talán, vagy Amerikát jobban ismerve még több is van benne, mint amennyit e kis írásban vissza tudtam
idézni. Ehhez tehát az kell, hogy a néző elmenjen, és ennek az írásnak a segítségével már úgy szórakozza végig a filmet, hogy ellazulva élvezhesse annak minden értékét.
