Adva van egy tudós, akinek az a foglalkozása, hogy pszichopata bűnözők, pontosabban gyilkosok agyát tanulmányozza. Sikert sikerre halmoz, ám egyszer rádöbben, hogy az ő agyának a képe ugyanolyan, mint a gyilkosoké. Akadhatna olyan kiadó, amelyik képes volna ellenállni egy ilyen könyvjavaslatnak? Lehet, hogy mindnyájan megdöbbennénk, ha nemcsak sejtenénk vagy éreznénk, hanem látnánk is, hogy mi van az agyunkban? (A nyitó kép forrása: socium.pl)
James Fallon kutató pszichiáter, híres egyetemi tanár, jól menő biotechnológiai cég alapítója és vezetője, már bőven túl volt a hatvanon, amikor ez a könyve – hat éve, New Yorkban – megjelent. Mondanom se kell, nem bűnöző, soha nem is volt, és bár a viselkedésében, életvitelében akadnak különcségek, nem irányulnak más ember ellen, szerető családban nőtt fel, csaknem félévszázados házasság, három gyerek, sok barát, általános elismertség. Mi baj van az agyával?
Fallon lenyűgöző őszinteséggel, szinte kitárulkozva mutatja meg felvételeken, fotókon is az agya képét, és meséli el, hogy a nyomasztó lelet birtokában hogyan kezdte kutatni a családfáját, s az időben visszafelé haladva, hogyan fedezett fel az őseiben jellegzetes pszichopata vonásokat. Az olvasó tulajdonképpen egy hatalmas monológot tart a kezében, s aki beszél, a saját dupla kíváncsiságába vonja be olvasóját: önmagát és a pszichiátriát tárja fel. Ennek semmi köze a skizofréniához, még csak nem is kettős látás, csupán a kutatását most már a saját személyére is kiterjeszti. Mindkét irányt egybefogva a tudós felelősségérzetével és önmagát sem kímélő-titkoló őszinteséggel, mert nála a hivatás és az önvizsgálat egyetlen életcéllá válik.
Mitől lesz valaki pszichopata? Az ember személyiségét a génjei határozzák meg inkább, vagy a neveltetése? Létezhetnek-e olyan fizikai, lelki problémák, amelyek végül is pozitívan hatnak az ember életére, illetve az élethez fűződő viszonyára? Miért előnyös, ha van körülöttünk pszichopata? Mi a kényszeres viselkedések oka? Miért gondolták róla már kilenc hónapos korában, hogy tudós lesz belőle? Miért nevezhették az agyat elektromossággal teli zselének, és benne lakik-e a lélek? Mi a különbség az empátia és a mentalizáció (tudatelmélet) között? Milyen agyi funkciózavarból következhet a gátlástalanság, a szexuális túlfűtöttség, az erkölcsi ítéletek labilitása? Miért kezd el váratlanul hízni a kamaszlány?
Hiába sorolnám tovább a kérdéseket, azokkal sem lehetne eléggé érzékeltetni a könyv tartalmának a gazdagságát. James Fallon ugyanis nemcsak számtalan konkrét kutatásról – ábrákkal, fotókkal – számol be, hanem a rohamosan fejlődő agykutatási irányok dilemmáiról, vitáiról, megoldatlan feladatairól is. A hormonoktól az agyi funkciókig, az erőszaktól az érzelmekig, a génektől a hallucinációkig, a magzati fejlődéstől az öngyilkosságig, az etológiától a gátlásokig – nagyon széles és összetett a tematika.
A legkonkrétabb tudományos meghatározásoknál természetesen a tudomány kifejezéseit, megfogalmazásait alkalmazza, de az elmélyült és a téma iránt komolyan érdeklődő olvasónak ez nem okoz gondot, mert a mindig tömör, pontos, érzékletes, stílusát vonzóvá teszi az „egy közülünk való halandó” hangjának a hitelessége. Mert bizony ő is megijed, kételkedik, kudarcot vall, tudósként és magánemberként is szívósan keresi a tudomány és a köznapok igazságait. Nem hajlandó leplezni saját gyarlóságait csak azért, mert azokkal közmegítélés oka, alanya lehet.
A hozzánk az eredeti kiadástól számítva hat évvel később érkezett könyvet a kiadó imponáló körültekintéssel nyújtja át a magyar olvasóknak. Az elismerés éppúgy szól a fordító Dudik Annamária Évának, mint a szerkesztő Csontos Erikának.
James Fallon: A pszichopátia belülről – Egy agykutató utazása agyának sötét bugyraiba. Fordította: Dudik Annamária Éva; Park Könyvkiadó, Budapest, 2020; ISBN 978 963 355 6085 (papír); ISBN 978 963 355 6634 (e-könyv). / James Fallon (Fotó: Current (HC) 2019)