(Parászka Boróka /Facebook) A Rákosi-rendszer utolsó két évében két, nagy jelentőségű kurzusfilmet mutatott be a rezsim. Először: 1952-ben a Semmelweis filmet, majd hosszas alkudozás, cenzúrázás, újraforgatás után, 1953-ban a Föltámadott a tengert.
Ennek a két filmnek az elkészültében az, ahogyan a szimbolikus karaktereket kiválaszották, ahogy megpróbálták a legszélesebb közönség mozgósítására alkalmas formában tálalni őket benne volt a Rákosi rezsim agóniájának teljes története.
Most 2023–24-ben két kurzusfilmmel igyekszik elérni az Orbán rezsim egyre elérhetetlenebb fiatal közönségét. Egy Semmelweis- és egy Petőfi- filmmel. Véletlen? Nem. A kurzusfilmek a lehető legváltozatosabb színvonalon, esztétikával készülhetnek. Lehet és van közöttük kifejezetten jó, van közöttük csapnivaló. Egy valami állandó: a rendszer önmagának állított vizuális emlékműve. Ami lehet piedesztál, de pillanatok alatt válhat a leleplezés eszközévé is.
Elképedve láttam az elmúlt napokban, hogy „filmkritikai” viták folynak a Most vagy
soháról. Erről a filmről nem lehet most így beszélni, nem lehet kivenni a kontextusból, nem lehet zárójelbe tenni, hogy politikai céllal, támogatással készült kurzusfilm.
Menjünk csak vissza Rákaytól Rákosiig, és értsük meg miért születnek kurzusfilmek és mi történik velünk, kurzusfilmek közönségével. Aztán majd, ha lebomlik a rezsim, lehet vitatkozni esztétikai kérdésekről is.
