A halhatatlan humanista művésztől, Kocsis Zoltántól tudjuk: „A legcsekélyebb rasszizmus is sok, s undorító, de van.” Az a rasszizmus, amely ellen az Egyesült Nemzetek Szervezetének Közgyűlése már 1966. október 26-án, a 2142. számú határozatában világméretű harcot hirdetett.  

A határozat a helyzet súlyosbodásának ismeretében szólította fel a nemzetközi közösséget, hogy növelje erőfeszítéseit a faji megkülönböztetés minden formájának megszüntetése érdekében. Állítsa meg a faji megkülönböztetés folyamatát; hirdesse a különféle kultúrák egymás mellett élésének szükségességét és törvényszerűségét; segítse egymás jobb megismerését és elfogadását; emlékezzen azokra, akik a megkülönböztetések elleni harcnak szentelték életüket.

Mindezt azért, mert – így a világszervezet – „vannak olyan folyamatok a világban, amelyek egyes embercsoportok kitaszítását kezdeményezik azok köréből, akik hozzáférhetnek a mindenkit megillető kulturális, és anyagi javakhoz”

Több, mint fél évszázad telt el azóta…

Itt és most olvasom: „Amikor valakire azt mondjuk, hogy ,más’, ,kevesebb’, ,közülük való’ vagy ,különb náluk’, az a címkézés a megfelelő feltételek mellett rövid úton nagy pusztításhoz vezet” – figyelmeztet mindenkit Clemantine Wamariya világszerte ismert ruandai születésű, író – ma Amerikában élő emberjogi harcos –, bárhol él, bármi a nemzetisége, bármilyen a bőre színe, a vallása. Az afrikai, hutu-tuszi törzsi csoportok közötti, 1994-ben kölcsönös népirtássá fajult vérengzések idején gyakran emlegetett, tuszi nemzetiségből származik; 1988-ban született.

Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke pedig most, márciusban, az első, európai, rasszizmusellenes csúcstalálkozón elmondott beszédében jelentette ki: összefogásra van szükség az emberi jogok előmozdítását, védelmét és megvalósítását veszélyeztető rasszizmus, faji megkülönböztetés és idegengyűlölet minden formájának felszámolásához. Összefogásra van szükség az európai uniós intézmények között, a tagállamokkal, a bűnüldöző hatáságokkal, valamint a civil társadalommal a munkahelyen, a nyílt utcán, valamint az online térben megjelenő rasszizmus megszüntetésére.

Mert „a rasszizmus közöttünk van. Benne van a fekete bőrű futballisták elleni rágalomban, a roma származásúak megkülönböztetésében, a zsidók elleni összeesküvés-elméletekben és a migránsok és menekültek elleni erőszakban és bizalmatlanságban” – fogalmazott.

A rasszizmus vírusának régi és új mutációi együtt tombolnak minden kontinensen, s ez Magyarországon sincs másként. Mert ma nemcsak a „migráns” bűvszó mögé bújtatott általános, idegenellenes gyanakvás súlyos betegsége a társadalomnak, de nem kevésbé rasszizmus az sem, hogy – finoman szólva – gyakran nem jól láthatóan fehérnek lenni sem éppen kellemes lenni nálunk. És: sajtos mutációja a rasszizmusnak annak a gondolkodása, magatartása, aki nem tartja magával egyenrangúnak azt, aki bármiben – testben, magatartásban, gondolkodásban, érzésvilágában – más, mint ő.    

Aligha tévednek azok, akik azt vallják, a rasszizmus elleni örök küzdelem meghatározó kötelezettsége az, hogy a cigányok a magyar társadalom teljes jogú részének érezhessék magukat. De oláhnak, rácnak, tótnak sem könnyű (tisztelet a kivételnek), hogy csak olyanokat emlegessek, akik a szomszédoknál többség, nálunk kisebbség.

Ez fordítva is igaz? Sok évszázados átok: Gábor Áron rézágyúját is a román Avram Janku ellenében virágozták fel. 

Amerikai földrészen pedig, főként, de nem csak Mexikótól északra, mindenekelőtt az USA-ban, mind gyakrabban akár életveszélyes nem csak feketének, hanem sárgának és bronzbőrűnek lenni, akár látszani. S tetszik, nem tetszik: ez főként az Egyesült Államokban egyre sűrűbben a fehérekre is érvényes. Afrikában épp oly nehéz szegény feketének lenni ma, mint mindig is volt, s Ausztrália és Új-Zéland sem leányálom az őslakosság számára. Mintha a szomszéd országok nacionalizmusa egymás ellenében szerte a világon ezzel egyidőben tetőfokán lenne – miközben a világ állítólag globalizálódik.

És akkor a minden világrészen legkevésbé sem titkoltan vallási köntösök mögé bújtatott rasszizmusok pusztító mutánsairól még szót sem ejtettem.

Így, ilyen társadalmi körülmények között kellene kiutat találni az egész emberiség számára klímaválságból, a kibernetika ismeretlen veszélyeiből, az újkori népvándorlásból, pandémiá(k)ból… József Attilára hivatkozással: „Ez a mi munkánk; és nem is kevés.”