Egy országban, ahol a maradék védőnőket arra kötelezik, hogy saját autójukon utazván, saját költségükön lássák el a pácienseiket, ahol egy egyszerű vizsgálatra egy hetek óta lázas betegnek két hónapos terminust adnak, ahol egy sérvműtétre másfél-két évet kell várni, az viszont az ellenzék áskálódása, ha szóvá teszik, pénzért azonnal a sor elejére lehet kerülni egy kórházban – igaz, egy fideszes politikusnál kell a milliókat befizetni – ott érdemes egyáltalán beszélni arról, hogy mi történik a parlamentben?

Nem teljesen mindegy, hogy ki és mit mond ott, ahol a fideszes szavazógépen lelkiismeretlenül minden keresztülmegy?

Régi kérdés, hogy az ellenzéknek érdemes-e olyan nagyon vitézkednie a parlamentben, vagy sem? Otthagyni az egészet? Értem az „ott maradni”-érveket is. Végül is, mégis csak egy fórum, ahol azért ezt-azt el lehet mondani. Más kérdés, ki hallja meg a mégoly remek filippikákat is.

Igen, a rendszerváltáskor, ami olyan régen volt, hogy akkor még a Fidesz is liberálisnak és Nyugat-barátnak tűnt föl, fontos helyszín volt az országgyűlés, csak azóta teljesen más lett a világ. Azóta rengeteg minden változott. Például kiderült, hogy egy parlamentben nem lévő párt, a Tisza a legnépszerűbb az országban. Nincsenek frappáns, napirend előtti felszólalásai, remekbe szabott interpellációi, nagyszerű bizottsági hozzászólásai, és tessék: támogatói meg nagy számban vannak.

Aztán az is kiderült, hogy parlamentáris eszközökkel nem sok mindent lehet elérni a Fidesz uralta világban. Egészen pontosan, szinte semmit. Hadházy Ákos erre már régen rájött, és más eszközökkel igyekszik bemutatni a Fidesz galádságait.

Most néhány képviselőt eltiltottak a parlamenti munkában való részvételtől. (Főpróba; netán egy egész esélyes pártot is ki lehet majd ebrudalni a választásból? Török–magyar két jó barát.) Mindenesetre most ki lehet próbálni esetleg, hogy kívül tágasabb-e. És azt se felejtsük el, hogy maga a kitiltást eredményező akció is csak azt mutatta, hogy a parlamentben hagyományos eszközökkel az égvilágon semmit, de semmit nem lehet elérni. A gyülekezési jogot csorbító, pride-ellenes – gyalázatos – törvény megszavazásakor lejátszották a szovjet himnuszt (kovácsolta friiiigy), füstgyertyákat gyújtottak. Látványos dolog, de közel sem a hagyományos parlamentáris megoldás. Inkább nyílt beismerése annak, hogy a szavak, a szép szónoklatok úgyis a semmibe hullanak. Látványosság kell, cirkusz, olyasmi, amit a kétmondatos Facebook-posztokhoz szokott közönség is megért. Mindez jó alkalom arra, hogy a házelnök megmutassa a rendpárti támogatóiknak, hogy itt nincs ugribugri. Rend, csend, fegyelem. És csak hódolat illeti a legfőbb méltóságot, nem bírálat.

A parlament megint semmire sem jó, kínos intézmény, kétségtelen, az anyagi alapjait megteremtheti néhány ellenzéki politikusnak, és ez azért lényeges szempont. És talán még mindig van finom, roppanós virsli a büfében, jó erős mustárral, mint a szocializmus idején. Nagyjából az előnyök és hasznok felsorolásának ezzel a végére is értünk.

Egy remélt és várt ellenzéki győzelem azt is elhozhatja, hogy az országgyűlés megint értelmes hely lesz, ahol normális jogszabályokat hoznak, amiket aztán idejében beterjesztenek, megvitatnak és a többi, s nem statáriálisan hozzák a jogszabályokat. Addig, fájdalom, de több szót nem is érdemes rájuk vesztegetni.

A védőnők ügye más, az igen, de azt is csak egy igazi rendszerváltás oldhatja meg.